Beszélgetés Gerőcs Péter íróval, a Kalligram kiadónál megjelent Werkfilm című regényéről
Bánfalvi Réka: Bevezetésképpen hadd kérdezzem meg, nálad hogy jön létre egy karakter? Az utcán lesed össze a járókelők vonásait, vagy teljesen saját kútfőből?
Gerőcs Péter: Nincs teljesen saját kútfő. Vagyis hát az utca embere, és még számtalan másik ember keveredik össze a papíron. Azt figyeltem meg magamon, később a diákjaimon, hogy amíg az ember kevesebb írásrutinnal rendelkezik, kevesebb energiája vagy figyelme van több különböző vonást vegyítenie. Kezdőként az ember sokszor egy-az-egyben emel át karaktereket a környezetéből a szöveg terébe. Ráadásul a karakteralkotást ilyenkor inkább külsődleges jegyek inspirálják, nem ritkán egy érdektelen, de túlzó gesztus vagy tikkelés. Mondjuk, megtetszik neki az a lehetőség, hogy egy szövegben nem csak gyönyörű nők és sármos férfiak kaphatnak szerepet, hanem például egy sánta férfi is. Ne adj isten egy sánta nő! Ez aztán annyira leköti a figyelmét, hogy ha nem akarja, akkor is ez a sántasággal ellátott illető lesz a szöveg főszereplője. Persze ezek óriási tapasztalatok. Írás során felfedezni az írás valódi lehetőségeit. Visszatérve: ahogy gyarapodnak az író tapasztalatai, úgy fogja egyre inkább a szöveg megkövetelni a maga figuráit. A sántaság egyáltalán nem lesz érdekes. Az lesz érdekes, hogy ezt a nagypofájú nőt ellenpontozza egy könnyen kizsákmányolható férfi. Mint ahogy a festő áll párbeszédben az épp születő képével. Ezt a formát és ezt a színt valaminek tovább kell vinnie. Valaminek ellenpontoznia, vagy épp hangsúlyoznia kell; elmozdítani, kibillenteni, árnyalni, vagy megsemmisíteni. Ha sok szereplőt mozgatunk, ez egy kicsit nehezebb ügy lesz. Csak nem éppen ezért kérdezed?
BR: Bevallom, igen. Az Árvaképek nagyságrendekkel kevesebb szereplővel dolgozott. A Győztesek köztársasága is. Nehéz volt ennyi figurát egyszerre mozgatni?
GP: Igen, nagyon nehéz. Megmondom őszintén, nagyon örülök, hogy innen indítod a beszélgetést. A legtöbb interjú a megváltásra koncentrál, a vidék és város kapcsolatára, pedig ez csak a regény úgynevezett témája. A saját belső bulvárja. Az igazán izgalmas kérdések mindig szerkezeti, írástechnikai, narratológiai vagy más prózapoétikai kérdések. Úgyhogy őszintén tudom azt mondani, hogy minden ötlet, téma, helyszín vagy társadalmi probléma előtt született az a vágy, talán még az Árvaképek befejezése körül vagy előtt, hogy szeretnék írni egy olyan nagyobb testű könyvet, ami hemzseg a szereplőktől.
BR: De miért?
GP: Nem tudom. Mindig a kihívások érdekeltek. Az írónak szerintem a legnagyobb élvezet, ha fejlesztheti a technikai tudását. Ha létrehoz egy lehetetlen helyzetet, amelyet mégis lehetséges lesz megoldani. Vágytam sok arcot látni, örülni annak, hogy egyszerre mozog mindegyik, él, örül, bánatos, féltékeny, de közben összefogja mindőjüket egy szigorú rend, a forgatás rendje.
BR: Azért ki fogunk majd térni a regény bulvár-rétegeire is, ne félj!
GP: Állok elébe!
BR: Mielőtt azonban elbulvárosodnánk: Az Árvaképek írását végigkísérte az Ítélet legyen! című esszékötet írása, amely több írástechnikai kérdést boncolgató szöveget tartalmaz. Utóbb is rendszeresen jelennek meg esszéid, ezek viszont már kizárólag az írásról szólnak. A Litera-túrán ilyen főcímmel is jelenik meg mindegyik: Írások az írásról. Honnan jön nálad ez az érdeklődés? Nem nagyon ismerek más prózaírót, aki ennyit gondolkozna magáról az írásról.
GP: Mindegyik író gondolkozik az írásról, ebben egészen biztos vagyok. Legfeljebb nem olyan önhittek, hogy publikálásra is érdemesnek tartsák az ezzel kapcsolatos élményeiket, tapasztalataikat, véleményüket. Én magát az írást, minthogy ez a legrégebb óta gyakorolt szakmám, nagyon érdekesnek tartom. Hozzáteszem, nagy tisztelője vagyok általában minden szakmáknak, hobbiszinten űzök is sok mindent. Ha egyikhez-másikhoz értenék annyira, mint az íráshoz, arról is sokat gondolkodnék. Engem minden nagyon nagy izgalomba hoz, ami techné. Csinálva létrehozás. Glettelés, vakolás, csiszolás, ácsolás, villanyszerelés, derítő építése, csatorna kialakítása, vagy éppen fotózás, operatőrködés, videóvágás, miegyéb.
BR: Ezt mind csinálod?
GP: Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindegyiket profi szinten űzöm, hanem úgy, hogy imádom a problémákat. Nem csak megoldani, hanem létrehozni is. Vagyis nem: inkább felfedezni. Rátalálni.
BR: Ilyen az írás is?
GP: Pontosan. Rátalálok a problémára. Ugyanannyira a világban, mint saját magamban. Bár, sokak szerint a kettő egy és ugyanaz.
BR: Most akkor rá is tudunk kanyarodni kicsit a regény fókuszpontjaira. Megváltás. Manipuláció. Filmforgatás. Vidék-város szembenállás. Ezekre a világban találtál rá, és nagyon izgattak, vagy magadban? Honnan jön az egyik, honnan a másik?
GP: Erről pontosan számot adni nem tudok. Az embernek eszébe jut mindenféle, mondjuk, kétségkívül a legtöbb íráslehetőséget reggelre kiheveri. Valami pedig megtapad. Nem is biztos, hogy az, ami őt aktuálisan, vagy a civil életében a legjobban érdekli, hanem talán éppen az, amit egy szöveg viszonylatában a leginkább inspirálónak, érdekesnek, megoldhatónak gondol. Az írás technikája engem sokkal jobban érdekel, mint akár a filmforgatás, akár a megváltás, de – hogy némi ironikus fellengzősséggel éljek – a regényt ezek érdekelték jobban. Meg hát, aligha írhatnék regényt az írásról, az előbbiekről viszont nagyon is lehetett. Tehát a filmforgatás valamelyest érdekel, de itt inkább volt érdekes olyan szempontból, hogy fel tudtam használni az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat a regény szerkezeti megoldásaihoz, mintsem hogy megálltam és ámulatba estem volna ezen a ponton, hogy „nini, itt emberek filmet forgatnak!”
BR: Egy nem régi Facebook posztodban azt állítod, hogy a Werkfilm főszereplőjét Tarnóc Jánosról, pár éve elhunyt költőről, műfordítóról, nem utolsó sorban barátodról mintáztad.
GP: Nem pontosan ezt állítom. A mintázás túl közeli. Inkább úgy mondanám, és a poszt is valahogy úgy fogalmaz, hogy a figura írása közben gyakran jutott eszembe János. Egyáltalán nem volt kifejezett cél, hogy emléket állítsak neki, de utólag úgy látom, hogy akaratlanul is ez történt. Persze ez egy felemás helyzet: sem ajánlva nincs neki (amit utólag sajnálok), sem más módon nincs érintve a valós és a fiktív ember személye. Jánost éltében is kevesen ismerték, holtában pedig már csak néhányan emlékezünk rá. Ennyiben külön öröm, hogy rákérdeztél, én pedig ezt elmondhattam. Óva intenék azonban bárkit, aki a könyvet olvassa, hogy ez alapján próbálja elképzelni Tarnóc János személyét. Ez nem csak az általános írói lózunk, hogy fikciót nem olvasunk valóságra (vagy fordítva), hanem azért sem, mert az egykor élt személy csakugyan 1-2 ponton, fontos pontokon elüt a regénybeli Jánostól. Ha pontosan olyan lett volna, én személy szerint nem is igazán tudtam volna szeretni.
BR: Miért, a főhősödet nem szereted?
GP: Miért? Ez szükséges a megíráshoz? Kifejezetten nem tartom szerencsésnek, ha író és főhőse között fennáll valamiféle szerelmi, baráti kapcsolat, netán dacszövetség. Az a szöveg nagyon nagy valószínűséggel a dilettáns irodalom terepén mozog. A szereplőnket ne szeressük, hanem írjuk meg rendesen, árnyalataiban. Legyen élő és érdekes. Amiatt akarjuk megírni, mert valami nyugtalanít ezekben a jellemvonásokban. Azért írjuk meg, mert a nyugtalanságunkon keresztül meg akar elevenedni, valamit el akar mondani. Nem mi, hanem ő. Egy írónak, mint azt alaposan megtanultuk a szocialista-realista irodalomeszmény kritikájában, nem lehet mondanivalója. Sem az írónak, sem a regénynek. Egy figurának viszont annál is inkább. Visszatérve: azért nem akarok teljes mértékben kizárólagos lenni, mert az sem volna igaz. Voltak figurák, akiket megkedveltem az írás során. Ilyen például Lajoska, de ilyen Jutka is, az egykor jobb napokat látott szerelmes nő. Tudom, ez a fordulat, hogy „egykor jobb napokat látott” a való életben nem volna politikailag korrekt, de a regényben így van bemutatva, ezért tolmácsolhatom én magam is így. Jut eszembe, még a manipulatív, összevissza beszélő kis törpe rendezőt is megkedveltem a végére. Pedig elég nagy manipulátor. Ezekről a viszonyokról egyébként jobb hallgatni. Ez nekem most nem sikerült.
BR: Több interjúban kérdezték már tőled, hogy mit gondolsz a megváltásról, és ilyenkor mindig valahogy nagyon okosan és bölcsen, egy hosszú körmondatban jutsz arra, hogy semmit. Ezért én most nem ezt kérdezem, hanem azt, hogy mit tartasz elmondhatónak, megmutathatónak ezen a kérdésen keresztül.
GP: Több mindent is. Egyrészt azt, hogy egyesek mennyire ki vannak éhezve a régi nagy mítoszokra vagy csodákra. Itt persze elsősorban a rendezőre gondolok. A regényben, illetve a regényen belüli filmben semmiféle vallási áhítat nem jelenik meg. A film is inkább eszmetörténetileg és szociológiailag értelmezhető. Mit jelent a közösség, mit a közösségben az egyén? Ennyiben egyébként dicséret illeti Andrást, a rendezőt, meg – gondolom – a forgatókönyvíróját, hogy tudniillik nem újramondtak egy hagyománytörténetet, hanem eléggé komolyan vették ahhoz, hogy visszamenjenek a forrásához. Merthogy az Újszövetség, ha igazán komolyan vesszük, nem egy vallási leirat, egy kinyilatkoztatás, vagy bármi efféle, hanem a közösségi lét problémájának egy nagyon fontos korabeli tanulmánya, amely egyúttal javaslatokat is kínál az akkori társadalmi berendezkedésből adódó nehézségekre. Az egyház és a vallási téboly erre épült, de az eredeti korpusznak ehhez nincs köze. Az én értelmezésemben Jézus nem azért támadt fel, miután megölték a rómaiak, mert Isten fia volt, a kánai menyegzőben nem azért változtatta borrá a vizet, mert ő volt a korabeli Marvell-figura (ezeket a képességeit mindegyikük megirigyelné, nem is értem, Jézust mint szuperhőst hogy nem fedezte még fel Hollywood), hanem azért, hogy jobban odafigyeljenek a tanaira az emberek.
BR: Sajátos elgondolás.
GP: Pedig nem is az. De várj, a megváltásban van más lehetőség is. Mégpedig az, hogy ennek az újramondásával tükrözd a jelen társadalmát. Nem szeretem a torz tükröket. Azzal a mesebeli szatírák élnek. Én egy olyan tükrözéses helyzetet akartam létrehozni, amelyben mindenki azonnal megmutatkozik. János lénye ilyen. Egy központi tükör, amelyben mindenki magába botlik, magával szembesül, bár nem tud róla. Ez engem nagyon érdekelt egyrészt elbeszéléstechnikailag, másrészt pszichológiailag is. De hiszen ez történik az Újszövetségben is. Júdás is, Péter is, János is folyamatosan tükröződik Jézusban. De még Heródes, Kajafás és Pilátus is. Ha valamitől, hát ettől igazán érdekes ez a történet. Mármint az eredeti. Én csak remake-eltem.
BR: Nem te, hanem a rendező.
GP: Ja, igen. Az nem én voltam, hanem a filmrendező. Bocsánat.
BR: De miért kellett ezt belekeretezni a regényben egy filmbe?
GP: Azért, mert egyrészt szerintem önmagában nem érdekes, csak mint viszonyteremtő jelenség, másrészt azért is, mert demitizálni akartam a megváltást. Az egyik legnagyobb és legősibb mitologémát megmutatni felépülésében, színre bontásában. Ennyiben a regénynek az a hittétele, hogy semmi sincs önmaga okán, semmi nem valamiféle kinyilatkoztatással vagy isteni csodatevéssel jön létre, hanem valaki vagy valakik komoly munkájával a gyártósoron. Ez pedig egy nagy metafora. Újra akartam mesélni a jézusi történetet, ahol minden egyes mondat, kézmozdulat be van állítva, meg van tervezve, ki van mérve, szépen szólván: le van gyártva.
BR: Ilyen a világunk? Minden le van gyártva?
GP: Persze. Az életünk, az illúzióink, még az érzéseink is. Előre. Más kérdés, hogy nem okvetlenül tudunk róla. De reményeim szerint most majd már egy kicsit jobban.
