Bródy Sándor: A tanítónő – a Zenthe Ferenc Színház premierje
Tudják, van az az érzés, amikor az ember megkapja, amit ígértek neki, de valahogy úgy érzi, valami mégsem olyan, aminek lennie kellene. Na nem azért, mert telhetetlenek vagyunk (persze azok is), de valami rejtélyes hiányérzet kavarog bennünk, aminek talán az okát sem tudnánk megfogalmazni. Valahogy így van az Önök színikritikusa is ezzel az előadással.
Pedig minden jól indult. A kicsit már unt megfogalmazással visszakaptuk a régi életünket, sőt, ha a színházat vesszük, még többet is, hiszen a Zenthe Nyár programjai rég látott kulturális pezsgést hoztak augusztusban a város főterére, s e sorok írója igazán sajnálja, hogy csak az állványozási munkák megtekintésére futotta idejéből, aztán a családi programok elszólították. Jó, persze, első a család (második a Ferencváros), de tényleg jó lett volna a csillagos ég alatt újra nézni a valóban jó előadásokat, nem beszélve arról, hogy a színházban tényleg nincs két egyforma este.
Szóval, elindult az évad a szokásos ünnepi külsőségekkel, és aztán elkezdődött az előadás. Arról, hogy ne legyenek kétségeink, tragédiát látunk, már az „előszín” gondoskodott, és mindez adott is egy kellő atmoszférát a darabhoz. Aztán az árnyak és hangok után megjelentek a szereplők, és tényleg élettel telt meg a színpad, mindenki tette a dolgát és nem is rosszul. Az illúzió szépen megszületett a szemünk előtt és ki is tartott az első felvonás kétharmadáig legalább. Nagyjából addig, amíg ifjabb Nagy Istvánként Hajdu Tibor előadta a Csak egy kislányt, de nem ám a Szentirmay Elemér féle közismert változatot, hanem egy mind dallamában, mind szövegében alternatív verziót, aminek dramaturgiai funkcióját érteni is véltük, különösen, hogy a Szentirmay-változat hegedűszóló formájában időről időre ott bolyongott a színek fölött. Ifjabb Nagy István tehát szemünk láttára változik át beképzelt, ifjú uraságból szerelmes férfivá, de aztán itt történik valami törés. Dramaturgiailag ez az előadásnak egy olyan pontja, ami szünetért kiált, ez azonban nem következik be, gyaníthatóan azért, mert az eredetileg három felvonásos művet két felvonásban játsszák manapság, ahogy a Zenthe Színház is. Kezdetét veszi tehát az iskolaszéki tárgyalás, amely egységét viszont éppen a közbe iktatott szünet bontja meg. A tárgyalás eltart azután a második felvonás több mint feléig, hogy azután jöjjön a kétféleképpen is készülődő hepiendet meghiúsító, és a jósolt tragédiát beteljesítő zárójelenet. Tudjuk ám, hogy ahhoz, hogy 2021-ben ez a színmű bemutatható legyen sokat kell dolgoznia mind a rendezőnek, mind a dramaturgnak, de csodák nincsenek, és ez most is bebizonyosodott, pedig olyan jó lenne, ha legalább a színházban másképp lehetne mindez. A dramaturgiai felfordulás talán csak akkor lenne elkerülhető, ha újraírnák a darabot. Igazából az segítene, mert itt kérem leginkább a matériával van a baj. 1908-ban, amikor Bródy Sándor a vígszínházi társulat olvasópróbáján maga olvassa fel darabját, azt a színészek terjengősnek, nehezen betanulhatónak és befogadhatónak találják, és ezt el is mondják. Végül úgy vállalja a teátrum a bemutatót, hogy az eredeti szöveget erősen meghúzzák, és házassággal végződő történetté alakítják. 1954-től tér vissza a magyar színházba az eredeti tragikus változat, és a mai nézőknek már ez a természetes. A magunk részéről megértjük a Vígszínház egykori művészeinek vonakodását, s ha a házassággal történő lezárástól el is tekintenénk, nem biztos, hogy 2021-ben ezzel a darabbal nyitnánk az évadot. Tudjuk persze, hogy örök erkölcsi igazságokat mond, amelyek éppen ezért kortalanok, de nem értjük a színre állítás indokoltságát. Már a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadáskapcsán is arról értekeztünk, hogy a mai fiataloknak mond-e valamit a 20. század elejének magyar rögvalósága, és azon a szép, szeptemberi estén a szünetben a figyelmes vendéglátás jeleként felszolgált száraz pezsgőt kortyolgatva éppen ez villant be újra, pedig akkor még csak a felénél tartottunk.
Nem azt mondjuk ezzel, hogy ez egy kárba veszett este lett volna, sőt. Maga a megvalósítás, a már jelzett dramaturgiai problémák ellenére egészen jó volt, és ez elsősorban a színészeknek köszönhető.
Albert Péter idős főpapja nagyon emberi, őszinte ebben a képmutató, nyers, kivagyi világban, és egészségének megrendülése egy humánusabb kor eltűnését is hordozza. Mindez kiérezhető a játékából, mely szépen keretezi a színeket. Máté Krisztián káplánjára talán a legjobb szó, ami ezen hasábokon leírható, hogy gusztustalan, egy igazi álszent, akiről bármiféle perverzió elképzelhető. Az, hogy ez ennyire plasztikusan lejön, komoly és összetett színészi munka eredménye. Egy percre sem zökken ki ebből a gerinctelen állapotból, így alakítása tényleg beleég az ember emlékezetébe, tipikusan az a jelenség, amely ezzel a taszításával fog meg. Ugyanez a dicséret mondható el a Nagy-szülőkről. Idősebb Nagy István többet van színen, így alkalma van egy összetettebb karaktert felépítenie Rácz Jánosnak, aki ki is használja ezt a lehetőséget. Természetesen ezen a vonalon a Vándor Évával való közös jelenetük a csúcs, ami minden tartalmi erkölcstelensége ellenére, vagy azzal együtt igazán élvezetes, szinte önállóan is létezni képes eleme a darabnak. Vándor Évát újra jó látni, nagyon mennek neki ezek a mama karakterek, hol keménységében is szeretnivalóan, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, hol, mint itt, kicsinyes és az emberek megvehetőségében gondolkodó első generációs gazdag gazdaasszonyként. Egyszerűen most is muszáj ráfigyelni, amikor színpadon van, még színpadias mozdulatai is ülnek.
A „fiatalok” közül Hajdu Tibor régi ismerősünk, láttuk tragédiában, habkönnyű zenés darabban, és mindkettőben remekül helyt állt. Most újra a komorabbik énjét kellett elővennie, és azt kell mondanunk hogy amit ebből a szerepből ki lehetett hozni, azt megtette. Hiteles pökhendi, beképzelt falusi dandyként (már, ha van ilyen), és azt is elhisszük neki, hogy Flóra iránt kibontakozó szerelme megváltoztatja, sőt megváltja őt. Érezhető a váltás mind a hanghordozásában, mind a kiállásában. Szép színészi munkát kapunk tőle.
A Tóth Flórát alakító Hege Veronika most debütált a Zenthe színpadán, de lévén kaposvári egyetemi hallgató, valószínűsítjük, hogy nem sok ekkora szerepe volt még. Mindez azonban nem látszik, a több évtizedes színpadi rutint felkészültsége, szép beszéde, játékának tudatossága ellensúlyozza, igazából nem is gondol arra a néző, hogy pályakezdővel lenne dolga, egyenrangú partnere a többieknek. A karakter nem kicsit sematikus, ezt azonban sikerül oldania, talán legjobban éppen a néváthallásos virágos jelenetben. Kíváncsiak vagyunk hogyan teljesít majd más darabokban.
Talán a legnehezebb dolga Móczár Bencének van tanítóként, akinek egyfajta férfinaivát (naívot) kellene szerepe szerint életre kelteni. Dicséretére legyen mondva sokszor érezni benne a szent lángolást, az ideák világának emberét, lejön az is, hogy mi a figura tragédiája, de még a jó színészi játék sem képes hihetőbbé tenni egy szerzői szinten elrontott karaktert. Bródy tanítója nem hús-vér ember, hanem egy dramaturgiai funkcióval bíró eszköz a cél elérésére. Reméljük, a későbbiekben jut neki hálásabb feladat is.
A mellékszereplők közül kiemelnénk még Baksa Imre szolgabíróját, aki felfelé nyal, lefelé tapos, és mindkettőt nyersen, átlátszó kiststílűséggel teszi. Baksa Imre láthatólag élvezi a szerepet, jól is formázza meg, a tanítóéval ellentétben ő tényleg létező valaki. Bumfordiságán, alakoskodásán – ha keserűen is – lehet nevetni. Abban, hogy az iskolaszéki tárgyalás az előadás egyik legjobb jelenete, neki is nagy része van.
A rendezésről már szóltunk valamennyit és inkább az értetlenségünknek adtunk eddig hangot, de most szeretnénk dicsérni is. Bár a mű színpadra állításának indokoltságában most is kételkedünk, de vannak az előadásnak emlékezetes pillanatai, melyeket már említettünk, és ezek természetesen a rendezésnek is köszönhetőek. Kis Domonkos Márk jó rendező, ez érezhető a darab összefogottságán, a színészvezetésen, a zene dramaturgiai elemként való kezelésén, és mindehhez ezúttal is szépen hozzájárul Pallós Nelli díszlet és jelmeztervezői munkássága. Pallós Nelli mesterien bánik a többosztatú, mégis egyszerű terekkel, amelyek most is jól szolgálják a dramaturgiát.
Lezárásként annyit mondhatunk, hogy bár sokkal okosabbak nem lettünk, de kaptunk egy részleteiben emlékezetes, időnként felkavaró színházi estét, még ha tudtuk eddig is, hogy sok igazságtalanság volt és van akár a magyar életben is, meg hogy can’t buy me love. Idővel úgyis inkább a színészi gesztusok maradnak meg, s az újabb premier keltette kíváncsiság. Fogunk még színházba jönni.
Salgótarján, 2021. szeptember 24.
