Írnom kellett a Jó estét nyár, jó estét szerelemről. Most láttam a tévéfilmet, most olvastam a regényt. Egyszerre volt letaglózó és felemelő élmény mindkettő. Fájóan, sajgóan, egyúttal szépen, sőt „élvezetesen” (ahogy a nagy művek élvezetesek) reménytelen ez is, az is.
Ahhoz, hogy oly sok munkájában, ennyire hitelesen tudja ábrázolni a kisemberek, elesettek közegét (Rozsdatemető, 1962), bizonyára hozzájárult, hogy Fejes Endre 1955-ös írói pályakezdése előtt munkásként dolgozott, a lehető legnehezebb körülmények között élt itthon, Nyugat-Európában, majd ismét itthon (tiltott határátlépés kísérlete miatt internálták is). Volt hát szabóinas, katonaszökevény a II. világháborúban, utána bányász, esztergályos, internált. A Jó estét nyár, jó estét szerelem világában azonban mindenki elveszetten bolyong, nem csak a főhős lakatos fiatalember. Szép és kevésbé szép lányok, asszonyok, egész kispolgári családok, a maguk beteljesületlen álmaival, megnyomorított életükkel. Mind elveszettek. Gyilkos is, áldozat is. Innen a reménytelenség. A kádári konszolidáció „szűrt levegőjének” kárvallottjairól fest képet Fejes (a bűntény, ami megihlette az írót, 1962-ben történt, a regény 1969-ben jelent meg).
Az irodalmi alkotásból készült kétrészes tévéfilmet 1972-ben mutatták be, először a Magyar Televízióban, majd a mozikban is. Eddig aligha találkoztam filmadaptációval, mely ilyen mértékben hű maradt volna az alapműhöz, mégsem lett erőtlen, sem illusztratív, sem másolat, inkább az eredeti audiovizuális ikerdarabja. Igaz, már a regény is olyan, mintha forgatókönyv lenne (ráadásul a főcím szerint maga Fejes Endre írta a tévéváltozatot). Hiányoznak belőle az elmélkedések, hosszas szerzői kommentárok. Sok benne a dialógus – hétköznapi, pontos megszólalások, amelyeket rendre a Fejes-féle emelkedettség, költőiség színez –, a cselekvések, figurák, öltözékek, helyszínek leírása tárgyszerű, a mondatok javarészt rövidek, kopogósak. Szőnyi G. Sándor rendezőnek „könnyű” dolga volt: „csak” ki kellett választania minden szerepre a tökéletesen alkalmas színészt, gondosan vezetni őket, megtalálni a megfelelő helyszíneket, összeválogatni az igényes alkotótársakat. Kiválasztotta, gondosan vezette, megtalálta, összeválogatta. Így jött létre a magyar tévéfilmgyártás egyik csúcsteljesítménye. Bornyi Gyula borongós, jól keretezett képei gyakran mutatják közeliben az arcokat, melyeken dráma játszódik, megéltség tükröződik. Ránki András (Ránki György fia) kísérőzenéje könnyednek hat, de kellően baljóslatú.
A színészek külön fejezetet érdemelnek. Vannak, akik nagy valószínűséggel életük legjobbját nyújtják itt: Harsányi Gábor (Sötét ruhás fiú), Tordai Teri (Karácsony Nagy Zsuzsanna), Halász Judit (Juhász Katalin). Vannak, akik egyik legjobbját: Törőcsik Mari (Varga Veronika), Tolnay Klári (Juhász Katalin anyja), Pécsi Sándor (Juhász Katalin apja), Molnár Tibor (Házmester). De sok apró karakteralakítás is emlékezetes marad: Mensáros Lászlóé, Moór Mariannáé, Lázár Máriáé, Körmendi Jánosé. Feltűnő, hogy míg a nők, akikkel kapcsolatot létesít, szebbnél szebb neveken szólíttatnak, addig a főhős valódi nevét végig nem tudjuk meg, csak a hamis személyiségéét, akit megalkot magának és másoknak: ő Viktor Edman, görög diplomata. (Legalább álnevében legyen győztes az élet vesztese.) Hasonló módszerrel az író azt a pillanatot is késlelteti, amikor a fiú igazi kilétét az olvasó tudomására hozza: a könyv kétharmada táján kerül erre sor, a kétrészes tévéfilmben pedig a második rész elején. Korábban csak egy visszatérő motívum utalt rá homályosan: a sötét ruhás fiú autodidakta nyelvtanulása.
Szőnyi G. a kulcskérdést is példásan megoldotta: Harsányi Gábort választani a főszerepre telitalálatnak bizonyult. Az ifjú színész alakításában egyszerre van jelen riadtság, félelem és magabiztosság, nagyzolását némelykor furfangos módon átüti az őszinteség, a gyermeki mosolyt fortyanó düh váltja, a kisfiús báj ellenére arcán időről időre megjelenik az a Fejes által sokat emlegetett „kegyetlen, ellenszenves vonás”. A rendező és az aktor tudja: kell, hogy legyen valami vonzó ebben a fiatalemberben. Hisz nemcsak pénze és pozíciója hódítja meg a karjába omló lányokat (részben Tordai Teri Karácsony Nagy Zsuzsannája kivételével), hanem ellentmondásos, elesett, ugyanakkor agresszív személyisége is.
A sötétkék ruhás fiú (a fekete-fehér film stáblistáján: sötét ruhás fiú) paraszti származású. Segédmunkásnak kerül Budapestre, szorgalmával eléri, hogy betanított lakatosként dolgozhat, nem keres rosszul. Be is iskoláznák. „És akkor mi van? Leszek egy szar magyar mérnök” – röhög a neki prédikáló személyzetis szemébe, aki visszakérdez: „És így?” „Meghajolnak előttem. Frakkban, szmokingban” – hangzik a válasz. A fiú ugyanis pár nap alatt elveri egyhavi fizetését, hogy legalább olykor-olykor, viszont rendszeresen játszhassa a nagymenőt, a görög diplomatát. Egy valamirevaló házasságszédelgő pénzt csal ki áldozataiból, a megszédített nőkből, hősünk pénzt költ rájuk, kemény munkával összekuporgatott pénzét. De nem is a lányok érdeklik igazán, őket többé-kevésbé megveti, játékszernek tekinti. Amire vágyik, az a megbecsülés, a tisztelet, a hajbókolás. Amit magyarként és lakatosként el nem érhet. Aminek forrása egyrészt a pénz, másrészt a magára öltött szerep. Nem tud róla, rossz irányban, rossz módon keresi, ám voltaképpen az emberi méltóságot áhítja.
Míg szerelmes nem lesz. Míg emberére nem akad. A szépséges Karácsony Nagy Zsuzsanna a maga módján szintén szélhámos. Más, mint akinek mutatja magát. Nem szereti a fiút, de hozzámenne, hogy Nyugatra jusson egykori vőlegényéhez. Azt hiszi, ura az eseményeknek, kezéből eteti a görög diplomatát. S mikor rá kell jönnie, hogy becsapták, magasról tesz a fiatalember szerelmére, könyörtelenül leleplezné, rendőrkézre adná. Ha a fiú meg nem állítaná. Erdőben, alkonyatban, a Szabadság-hegyen végső leszámolás zajlik. Előkerül a borotva. A borotva, ami visszatérő motívumként szolgált a regényben (valamennyire a tévéfilmben is), most értjük meg, miért. Aztán a fiú menekül. Taxiba száll. „Szeplős a vértől, nyaka, fehér inge telespriccelve vérrel.” Végül feladja magát a rendőröknek. Megadja magát.
Írnom kellett a Jó estét nyár, jó estét szerelemről, mert nem hagyott békén sötét horizontja, nem hagytak békén figurái, sorsuk menete, a végzet könyörtelen léptei, ahogy a hős(ök) – gyilkos (és áldozata) – egyre közelebb kerül(nek) a szükségszerű tragédiához.
Vannak rendszerek, rezsimek (s e szörnyű tendencia csak nem akar elhalni, vissza-visszatér), melyek mesterségesen jó mélyen, jó sötétségben tartják polgáraik, akarom mondani: alattvalóik „megfelelően nagy” részét, hogy minél könnyebben kormányozhassák, kussoltathassák őket. Rendszerek, rezsimek, melyek nemcsak az anyagi, hanem az emberi-szellemi felemelkedés útját is elzárják bizonyos nem csekély létszámú rétegek elől. Vágyakat (elsősorban anyagiakat, de akár a tisztelet irántit is, lásd: a sötét ruhás fiú) persze táplálnak beléjük, hogy legyen mire – javarészt hiába – ácsingózniuk. (Esetleg morzsákat is odavetnek nekik a jóból.) S ha túl nagy a távolság az alattvaló polgárok valósága és a vágyott cél között, szükségszerűen az erőszaké lesz a terep: iszonyú hajtóerő a türelmetlen birtoklási kényszer, a frusztráció vagy mindkettő.
Jó estét, sötétségben tartott sokaság, Fejes Endre szól hozzátok.
