Kőrössi P. József: Ajuszi, Noran Libro Kiadó, oldalszám: 273, megjelenés: 2022
Nagy magyar írók (leginkább férfiak) aparegényeit könnyű lenne most fölsorolnom, de megteszi helyettem a Google, ha valaki beüti a kulcsszót. Viszont az anyákról írottak között már jóval szerényebb a kínálat, erről talán lehetne okos tanulmányokat írni, mintha az irodalom, mint műfaj, nem tudna mit kezdeni ezzel a mulasztásával.
Az 1953-ban Nagyváradon született és költőként induló Kőrössi P. József legújabb könyvében tesz egy kísérletet az anyakép megformálására. A Covid-járvány elleni védekezés miatt a családi tanács úgy dönt, a 86 éves Ajuszi költözzön el Budapestről egy csöndes zsákfaluba, Márkházára az ott egyedül élő fiához. Látod, hozzám öregedtél, mondja az anya a kötet egy pontján, neked is fáj a derekad, már nehezen jársz, szeded a gyógyszereket, akárcsak én. Szembesítés és szembesülés kíséri végig a visszaemlékezés folyamatát, egy éven keresztül karanténban összezárva, 73 ülésben rögzítve ezt a dokumentumot.
Az anya emlékeit a fiú titokban lejegyzi. A technika nem új, a 2019-ben megjelent Naplóromok című kötetében a Réz Pállal folytatott, főleg magánjellegű, másra nem igen tartozó beszélgetéseit írja le ily módon Kőrössi P., és teszi közzé Réz halála után három évvel. Emiatt aztán a kritika, ahogy egy mai fiatal mondaná, „leoltotta a gyászba”.
Nagyobb lélegzetű vállalkozás a 2022-ben megjelent Zsákutca két irányból című visszaemlékezése, amiben váradi ifjúkorát, valamint a Ceaușescu-féle diktatúra abszurd működését írja le saját és mások történetei által. Már ebben a kötetben felbukkan Ajuszi és néhány emléke. Közülük is a legdrámaibb, amiben elmeséli, hogy a fiú 1982-es Magyarországra történő áttelepülését követően a Securitate negyvenöt alkalommal rendelte be kihallgatásra a férjét, hogy aztán a hosszú órákig tartó vegzálást követően az utcán rá várakozó feleségével együtt olykor sírva menjenek hazafelé. (A szekusok a Nagyváradon megjelenő Ellenpontok című magyar nyelvű szamizdat folyóirat miatt zaklatták, mivel úgy gondolták, hogy fia kapcsolatban állhat a készítőkkel.)
Valamennyi visszaemlékezés rövid bevezetővel kezdődik, leginkább az adott szituáció rögzítése a cél, de néha tovább megy, naplószerűen. Két helyen a szexualitás is beleszövődik a leírásba, ez a szabadszájúság kezdetektől jellemzi az írót. A már említett kötetében (Zsákutca két irányból) például az erdélyi kisebbségi létet fölfedező olvasó a kendőzetlenül ábrázolt szabad szerelmi életre, mint a benne résztvevők remélt kitörési pontjára is asszociálhat. Soha nem élveztem a szexet, mondja Ajuszi. Milyen élet volt ez, kérdi keserűen egy helyütt, de hát élni kellett, sóhajt fel máskor. A visszaemlékezés a múlt század harmincas éveitől kezdődően lenyomata a kornak, egy nagyváradi munkáscsalád nehézségeinek, hányódtatásának, háborúval, diktatúrával, kisebbségi léttel, az anya három műszakos gyári munkájával, a már publikáló középiskolás fiú kitöréseivel, szökéseivel, a lánytestvéreinek fölnevelésével, olykor nem hétköznapi történésekkel.
Változó színek tárulnak elénk, könnyű kézzel megrajzolva egy-egy rokon személyiségét, alakját, miközben újabb és újabb családtagok lépnek elő az idő távolából. „Nálunk, ha született egy gyermek, még abban az évben meghalt valaki!” – mondja Ajuszi, és már sorolja is a példákat. Érted már, hogy miért nem akarnak szülni a lányaid?! Aztán mégis megérkezik az első dédunoka, és még abban az évben meghal Ajuszi ikertestvére, Etus. Így megy ez.
A visszaemlékezéseket két, korábban megjelent novella keretezi. Mindkettő utazásról szól, mindkét esetben anya és fiú autózik hat év különbséggel Etushoz, látogatóba. A novellista Kőrössi sajátos metanyelvet használ, ami nem adja könnyen magát. Ez vélhetően még a költői korszakából jön, elég csak a regény-vázlat (1979) című átütő erejű versére gondolnunk, ez a hozzáállás és nyelvhasználat végig kíséri az írói munkásságot. Ugyanakkor a novellák megértését nagyban segíti az anya tárgyilagos, keresetlen, lényegre koncentráló, rövid mondatokban megfogalmazott visszaemlékezése.
Miközben tehát kapunk egy pontos látleletet a korról és a benne élő szereplőkről, megszületik egy sajátos nyelv is, egy szöveg, amit Ajuszi teremtett a mesélés által. Hiszen ő nem tudja, hogy a fiú minden nap lejegyzi a mondatait, ezzel csak a kézirat elkészülte után szembesül. („Ő vezeti a tollamat.” ) Mit szólsz hozzá, kérdi az író. Mi lesz belőle a részesedésem, kérdez vissza, bár nekem a világhír is elég! Ez az ő sajátos humora.
És még a végére is marad egy slusszpoén, a kötet borítóján (Lóránt Lujza munkája) egy kötéltáncos biciklizik, utalva az emlékek mélyéről fölbukkanó Stroschneider („Tosnájder”) Artúrra, aki a harmincas években mutatványával Váradon is megfordult. Az artista produkciójára az anya nagyon pontosan emlékszik, apró részletekbe menően idézi föl az attrakciót, amelyet a városháza és a bíróság épülete közé kifeszített drótkötélen mutatott be esténként a légtornász. De a csattanót most nem lőhetem le, az legyen a kötet olvasóié!
