Vágyunk a kapcsolódásra, mégis képtelenek vagyunk jól kapcsolódni

Mit mond A kékszakállú herceg vára a 21. század emberének?

Bartók egyetlen operája, A kékszakállú herceg vára olyan örök érvényű mű, amelynek mondanivalójához mindannyian tudunk kapcsolódni. És nem mellesleg egy olyan darab, amelynek befogadására meg kell(ett) érni – ezt támasztja alá az is, hogy 1918-as bemutatója után nem sokkal levették a repertoárról, és csak 18 évvel később aratott igazi, elsöprő sikert. Bemutatása óta azonban több mint száz év telt el, így jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit mond nekünk, a 21. század emberének Bartók műve? Vajon megkönnyíti a befogadást annak zeneisége, dallamvilága? Egyáltalán, hogyan lehetne közelebb hozni a modern kor emberéhez zeneileg? Ezek a kérdések foglalkoztatták Sárik Péter zeneszerzőt, jazz-zongoristát, aki egyedülálló vállalásra szánta el magát: triójával a világon elsőként készítette el A kékszakállú herceg várának jazzfeldolgozását olyan közreműködőkkel, mint Cser Krisztián és Miksch Adrienn, valamint a Budafoki Dohnányi Zenekar. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogyan is lehetséges ez, és mit jelenthet ma Bartók művének újraértelmezése, vissza kell utaznunk egészen a kezdetekig.

Kékszakáll, Image: Gál Krisztián

Bartók egyetlen operáját valós személy ihlette

A Kékszakállú alakját nem a fantázia szülte: Gilles de Rais francia hadvezér, marsall – aki nem mellesleg Jeanne d’Arc fegyvertársa volt – a 15. században élt, és rengeteg vér tapadt a kezéhez. Az inkvizíció 1440-ben 150 gyerek meggyilkolásával vádolta meg, és ítélte halálra. Egyes történészek vitatják valódi bűnösségét, mindenesetre alakja része lett a francia népmesei hagyománynak, és egy idő után beszivárgott a magyar népballadai hagyományba is. A 20. század egyik meghatározó szellemi alakjára, Balázs Bélára azonban írás során a népballadai hagyomány mellett más is hatott: az 1900-as évek eleji Európában ugyanis az elmagányosodás, a „világfájdalom” hatotta át a közhangulatot, rányomva bélyegét a korszak művészetére, irodalmára, filozófiájára – ahogy A kékszakállú herceg várára is, amelynek szövegkönyve 1910-ben készült el. Annak ellenére, hogy Balázs először Kodálynak ajánlotta fel megzenésítésre, a szerelmi bánattól szenvedő Bartóknak azonnal megtetszett a filozófiai mélységeket magában hordozó, komor hangulatú mű, amelynek magától értetődően a témája is közel állt akkori lelkivilágához. Ez a szívfájdalom egyébként az idő előrehaladtával enyhült, és mire Bartók 1911-ben befejezte a darab megzenésítését, már feleségéül tudhatta tanítványát, Ziegler Mártát, akinek A kékszakállú herceg várát is ajánlotta.

Gilles de Rais, Illusztráció: Gustave Doré

„Legszívesebben azt nyomtatnám névjegyemre: Bartók Béla szövegírója”

A különleges hangzásvilágú darab ősbemutatójára azonban még hét évet kellett várni. Bartók művét – amely inkább tekinthető egyfajta misztériumjátéknak, szcenírozott népballadának, mint klasszikus értelemben vett operának – két sikertelen pályázat és többszöri átdolgozás után 1918. május 24-én mutatták be a Magyar Királyi Operaházban. A kritika kétkedve fogadta a művet, nem volt elragadtatva a komor hangulatú darabtól, amelyet a Balázs Bélával és Bartókkal jó barátságot ápoló Kodály vett védelmébe a Nyugat hasábjain. Azzal együtt, hogy Balázs Béla szövegét Kodály költői munkának nevezte, és szerinte „a dráma íve és a vele párhuzamos zene-ív hatalmas kettős szivárvánnyá erősítik egymást”, Balázs tisztában volt vele, hogy a darabban a zene viszi el a főszerepet, legalábbis erre utalt egyik tréfás kijelentésével, amely szerint „legszívesebben azt nyomtatnám névjegyemre: Bartók Béla szövegírója”. Szövegbeli és zenei zsenialitása ellenére – ezek a darabban erős egységet képeznek, és a balladai-népzenei alapokra épülnek – a közönség még nem volt nyitott az effajta újdonságra, így a művet nyolc előadás után levették a pesti operaház műsoráról, és míg a húszas években Frankfurtban is bemutatták, addig Magyarországon egészen 1936-ig kellett várni arra, hogy újra színpadra vigyék. Tizennyolc év elteltével – ami egy generációváltásnak számít – azonban már nem maradt el az elsöprő siker. A felújított előadáson – amelyet Nádasdy Kálmán rendezett – Sergio Failoni vezényelt, Székely Mihály és Némethy Ella énekelt, Bartókot pedig több mint tízszer tapsolták ki a színpadra.

gróf Bánffy Miklós, Bartók Béla és Balázs Béla, Forrás: kepmas.hu

Vágyunk a kapcsolódásra, mégis képtelenek vagyunk jól kapcsolódni

A mű kezdeti népszerűtlensége talán abból is fakadhatott, hogy szembement az opera addig ismert összes szabályával. Hiszen ki hallott már a műfajban olyan, csupán kétszereplős és mindössze egyórás drámáról, amelynek szinte nincs is cselekménye, pontosabban a dráma nem valódi tettekben mutatkozik meg, hanem inkább a szereplőkön belül zajlik? Hogy a közönség nemcsak egy zenei, hanem egy valóságos pszichológiai utazáson is részt vesz, miközben a darabot nézi? Balázs Béla ugyanis nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy ebben a népmesei elemekben gazdag műben a férfilélek mélyét tárja elénk. És rajta keresztül azokkal a kötődési diszfunkciókkal, rossz működési mechanizmusokkal, feldolgozatlan élményekkel, traumákkal szembesít minket, amelyek mind hatnak egy szerelemre, és amelyek ellehetetlenítik két ember kapcsolatát – még akkor is, ha abban felfedezhető a szeretet. Adott benne ugyanis egy asszony, aki hisz abban, hogy a szeretete képes megváltoztatni, jobbá tenni egy férfit. Aki ismerni szeretné a férfi múltjának minden részletét, de ezzel súlyos – feldolgozatlan – sebeket tép fel, és végül épp ez a múlt lesz az, amely bekebelezi és felemészti mindkettőjüket. De ez is csak egyfajta olvasata ennek a misztériumjátéknak, amely valóban a legnagyobb misztériumot próbálja elénk tárni: férfi és nő sokrétű kapcsolatát, örök harcukat, játszmáikat, szerelmüket, titkaikat és végül egymásra nem találásukat.

A mű mondanivalója örök érvényű, de hogyan lehetne közelebb hozni a 21. század emberéhez zeneileg is?

Hogyan lehet tisztelettel – és mégis mindenkit megszólítva – hozzányúlni egy olyan alkotáshoz, amely több évtizede nemzeti kultúránk része? Ez a gondolat foglalkoztatta hazánk egyik nagyszerű zeneszerzőjét, jazz-zongoristáját, Sárik Pétert. Bárhogyan is nézzük, Bartók zenéje különleges atmoszférát teremt a darabnak; a zeneszerző egy sajátos, szimmetrikus szerkezetű művet hozott létre, amely népi ihletésű dallamokon nyugszik. A látszólag merev forma azonban gazdag újraértelmezési lehetőségeket rejt. És annak ellenére, hogy számtalan feldolgozás készült már Balázs és Bartók közös művéből, jazzfeldolgozás még soha – erre vállalkozott Sárik Péter jazztriója. Talán túlzás nélkül állítható, hogy nincs is erre a feladatra alkalmasabb náluk, Sárik formációja ugyanis nem először hangszerel át nagy sikerrel klasszikus zenei műveket, Beethoven darabjai mellett pedig Bartókhoz is előszeretettel nyúltak már vissza.

A Kékszakállú átdolgozása ezzel együtt is óriási, a világon egyedülálló vállalás, amellyel Sárik célja, hogy közelebb hozza, könnyebben befogadhatóvá és értelmezhetővé tegye Bartók művét a mai közönség számára. Arra törekedett, hogy a mű eredeti formáját megtartsák, viszont teljesen áthangszerelve, a bartóki zenei anyag felett improvizálva, két zongorakadencia hozzáadásával szólaltassák meg. Mindezt a Budafoki Dohnányi Zenekar vonósaival, Hollerung Gábor vezényletével, és egy olyan szakavatott hang bevonásával, mint Cser Krisztián operaénekes. A szegedi születésű, eredetileg fizikusdiplomával rendelkező énekes repertoárja meglehetősen széles: a kora barokk kompozícióktól a kortárs zenéig szinte minden stílusra kiterjed. És ő az, akinek neve az évek során összeforrt a Kékszakállúéval. Emblematikus alakítását nemcsak nagy hazai, hanem elsöprő nemzetközi siker is kísérte; vendégszereplései során voltak olyan országok is, ahol a közönség vele láthatta először Bartók művét, a darab bemutatásának 100. évfordulója alkalmából kiadott lemezen pedig szintén az ő hangját hallhatjuk. Visszakanyarodva tehát arra a kérdésre, hogyan lehet tisztelettel – és mégis mindenkit megszólítva – hozzányúlni egy olyan műhöz, amely több mint 100 éve nemzeti kultúránk része, a válasz az, hogy így: csakis a legjobbakkal.