Szeptemberben rendezték meg az első országos online színházi fesztivált, aminek a fődíját Gábor Sára Kutyaportéka – kisvárosi kórkép című darabja kapta meg. Az egy szociológiai felmérés alapján íródott előadás most újra élőben látható a Trafóban, ebből az alkalomból beszélgettünk a rendezővel, Barcsai Bálinttal.
Az utóbbi időben, ha lassacskán is, de szaporodnak az olyan előadások, amelyek személyes közelítésből tálalnak egy témát, de az azért így is szokatlannak számít, hogy egy darab teljes stábja együtt utazik több napos terepmunkára, márpedig Ti ezt tettétek…
Én azt látom, hogy az egyik fő érdekessége, vagy akár hírértéke ennek az előadásnak pont az, hogy van egy csapat, ahol a színész, zenész, táncos, asszisztens, látványtervező, jelmeztervező, rendező, dramaturg, író, mindenki egytől-egyig ott van a mínusz egyedik ponton, mielőtt megszületik a darab. Vannak társulatok külföldön, amelyek csak így dolgoznak: egy probléma mentén kezdik a szociológiai terepmunkát, elmennek egy adott helyszínre, ott körbenéznek, kérdezősködnek, amit mi is csináltunk, aztán ennek alapján születik meg a dráma. De Magyarországon viszonylag szokatlan, hogy a teljes csapat elmegy és együtt kutat.
Az előzetes tervekhez képest végül máshol zajlott a kutatás – ez rányomta a bélyegét az elkészült anyagra?
Miután kiderült, hogy abban az időpontban, ami mindenkinek jó volt, a kiszemelt településen esküvőket tartanak, és nincs szabad szállás, választanunk kellett egy másik. Így teljesen tiszta lappal indítottunk, bár annyit nyilván tudtunk, hogy borsodi település lévén, van cigánysor, és hogy a cigány-magyar együttélés valószínűleg problémás. De nem ez volt a fókuszunk. A helyszínen vált ez nagyon hangsúlyossá, ezért lett a Kutyaportéka indító eseménye, hogy egy cigány család kiköltözik a sorról. Tehát nem volt előre kitervelt csapásirány, nem volt prekoncepció, amire kerestük konkrétan az anyagokat. És ez tanulság is lett. Ha csinálunk még ilyet, akkor érdemes valami mentén kutakodni, mert könnyebben összeáll az anyag. De Gábor Sári így is nagyon jól megírta végül.
Mennyire keltett meglepetést, amikor a csapatotok megérkezett a kutatás helyszínére?
Volt egy pici puhítás, előre odament a szociológusunk, Bazsalya Balázs, aztán pár nap múlva követte Sári, és mire mi, többiek megérkeztünk, Balázs már elkezdett kutakodni, megkérdezte a polgármestert, a cukrászt, és másokat is. Így aztán volt, aki tudta, hogy kik vagyunk, de amúgy is nagyon hamar elterjed egy ilyen kis településen, hogy jönnek. És akkor mi lettünk a „város vendégei”, talán így aposztrofáltak minket.
A cigánytelepen is tudták, hogy jöttök?
Tudták. A szociológus azért gyakorlottabb nálunk abban, hogyan érdemes idegenként odamenni egy ilyen terepre, milyen társadalmi rétegben élő embernek milyen kérdéseket érdemes feltenni. Az ő segítségével már előre leszerveztük, hogy legyen kísérőnk, így nem okozott problémát. Ketten voltak, nem is emlékszem pontosan, hogy ők ott élnek-e, vagy korábban éltek ott, mindenesetre otthonosan mozogtak, ennek köszönhetően az emberek simán odajöttek, beszélgettek velünk.
Ha jól tudom, az összegyűjtött anyagból készült egy első verzió, amire végül aztán azt mondtátok, hogy ne úgy legyen…
Sári jó sokáig dolgozott az anyagon, végül egy fél-háromnegyed év után ültünk le, hogy elolvassuk az első, mozaikos szerkezetű draftot, ahol képek voltak összefűzve teljesen non-dramatikusan. Sári ezzel próbálta a sokszínű élményeinket megjeleníteni: itt is egy életkép, ott is egy életkép, amott is, és ebből állt össze a település. Ez egy teljesen érvényes forma, de ahogy olvastam, azt éreztem, hogy ez egy dokumentumfilm és nem láttam, miért lenne nekünk jó, hogy négy fiatal színész eljátssza a két öregasszonyt, aztán meg a kövér, így és úgy beszélő cukrászt? És persze, tud működni ez a forma is, de akkor is kell valami összetartó erő bele, valamilyen téma, amire fel van fűzve, és ebben az se nagyon volt meg. Úgyhogy eldobtuk. Sári elment, és írt egy teljesen új változatot. Emlékszem, megbeszéltük, hogy mi az, ami mindannyiunkat úgy igazán megérintett ez alatt a négy nap alatt, és arra jutottunk, hogy ez a cigány házaspár, akikkel találkoztunk és három órán keresztül beszélgettünk. Ők tényleg beengedtek minket az épülő házukba és tényleg ott volt a beteg kislányuk, tehát ez a valós család olyan fontos volt, úgy megfogott minket, hogy akkor úgy döntöttünk, legyenek ők a középpontban. Az a beszélgetés mélyebbre ment kicsit, mint a többi, amik izgalmasak voltak ugyan, de tőlük valami nagyon emberi sztorit hallottunk. És egyébként abban, ahogy ők járják a saját kálváriájukat, abban egyetlen szálra felfűzve benne tud lenni mégiscsak az a többi kép is, amit láttunk ott.
Rendezőként neked kellett máshogy megfognod dolgokat, mint amit korábban megszoktál, vagy az, hogy dokumentarista színházat csináltál, felkészített arra, hogy ezzel az anyaggal hogyan kell dolgoznod?
Azt hiszem, a kérdésbe belefoglaltad a választ, tehát nekem nem jelentett igazi nehézséget ez, hiszen csináltam már hasonlót. Másrészt most, amikor azt sem tudtam, hogy mi lesz a történet, és Sári írásával párhuzamosan már el kellett kezdeni látványtervet csinálni, az például egy érdekes dolog volt. És semmi másból, csak az élményanyagból, az érzetből találtam ki, hogy legyenek falak, amiket próbálnak tolni, húzni… Ennyi volt, de ezt úgy kellett letennem, hogy még nem tudtam, hogy mi lesz a történet. Ez kicsit ijesztő volt, de egyben izgalmas is: megyünk előre, aztán majd kiderül közben, hogy mi lesz. Olyan már előfordult, hogy létezett a fejemben egy vízió, ahol különböző anyagokból kellett összegyúrni egy szöveget, egy előadást, és úgy kellett díszlettervet álmodni, jelmeztervet, szereplőket hívni. De ez más volt, egyedi.
Mi volt a legjobb reakció, amivel eddig találkoztatok?
Petrának írt üzenetet egy cigány srác, aki a Trafóban látta, hogy elképesztő hatással volt rá az előadás, és hogy „bárcsak sokan látnánk, vagy látnák”. Ezért is lenne izgalmas olyan településen játszani, ahol az együttélés tényleg folyamatos probléma, mert ott például lehet, hogy akár gyorsan felmérhető hatása is lenne, ha mondjuk ennek az előadásnak a kapcsán leül egymással beszélgetni két olyan ember, aki soha életében nem tette meg.
