Ha emlékezetem nem csal, mindössze három-négy versem volt, amelyeket nem minőségük, hanem a tartalmuk miatt dobtak vissza a lapok, folyóiratok.
Elsőként 55 éve a Forradalom címűt utasították el az ÉS vezetői, bár a versszerkesztő Mezei András elfogadta közlésre.
A második a Nyírségi Krisztus volt, amelyet – a nemrég elhunyt Papp Lajos költő – elfogadott a szegedi Egyetemi lapokba, de szerkesztőtársa, Veress Miklós lebeszélte a közlésről.
A harmadik kudarc (ha ezt kudarcnak lehet nevezni!) A béke első napja című rövid költeményhez kapcsolódik. „A szabadító hős / tífuszos lányt ölelt meg…” – így kezdődött. Az Alföld folyóirat akkori versszerkesztője, Simon Zoltán barátságosan tájékoztatott, hogy ezt Magyarországon senki nem fogja közölni. Igaza volt, de a vers mégis nyilvánossághoz jutott, mert egy rádióinterjúban elmondhattam a kis balladát. Én megúsztam. A szerkesztők, Rékai Gábor meg Ördögh Csilla fegyelmit kaptak érte.
(Érdekesség, hogy a Magvetőnél 1979-ben megjelent Alagsori zsoltárok című kötetben megjelenhetett mind a két vers. Ijesztő arra gondolni, hogy az általam joggal gyűlölt Kádár-rendszerben bizonyos fórumokon könnyebben napvilágot látott egy ellenzéki mű, mint ma a kormánymédiában.)
A negyedik elutasított versezet, a gyűjteményes kötetemben is megjelenő Homokpogácsák című néhány versszak átdolgozott változata volt mostanában.
„Obszcén” – mondta róla egy szerkesztő.
(Erről persze megint egy vers jut eszembe a Ki érti ezt? kötetből. „Obszcén, kegyetlen, nyers a versem? / Mondhattam volna szelíden, szebben? / Megbotránkoztat? Haragszol rám? / Nem a valóság, a vers a botrány?”)
/A Librarius közli a Homokpogácsák című verset. De miután senki érzékenységét nem akarjuk megsérteni, csak 18 éven felüli olvasók szeme elé szánjuk, csak azok lapozzanak.)
Homokpogácsák
Hódolat Heinének
Az első Bíró Zsuzska volt.
Fateknőben fürödtünk.
Szappanos víz, s hatmillió
halottunk volt köröttünk.
Aztán a szomszéd Ildi jött.
Ötéves volt a drága,
s mert otthon így látta, magát
szégyentelen kitárta.
Anit, ki később lángra gyúlt,
s hamvadt lobogva, égve,
számon szirommal kísértem
a csókok erdejébe.
Volt Zsuzsika! Első nevét
elhallgatja az illem.
Rokon-gyerek. Kék kombiné
takarta, ami nincsen.
Kamasz fiúként játszódtunk
kíváncsi bögyörőkkel,
s csak anyánk tudta, ki mosott,
hogy álmodtunk a nőkkel.
Majd Jutka jön az éj ölén,
és mozdulatlan tűri,
hogy megpróbálom melléről
hálóingét legyűrni.
De babrálni nem engedett
lentebb! Míg egyik este
meztelenül jött. Meglepett,
s ragadós lett a teste.
A legdrágább, ki nőtt velem,
s ébren tartotta vágyam,
bölcs gyermek volt, nem engedett
kezemnek általában.
S a szép Judit biztos többet
tudott nálam, úgy sejtem,
Asszonyi lángja megcsapott
szikrámtól, s megijedtem.
Aztán, ki megadta magát,
meztelenül a földön…
Megérintettem ott, ahol…!
És eldurrantam rögtön.
Zsuzsanna… Az már szerelem
lehetett. Vagy olyasmi.
(Anya nélkül, fiúgyermek,
anyaölt keres, b…ni.)
És Ancsa! Plátói előbb
a vágy: álmot melenget.
Aztán pucéran ölelem,
s ölel. Többet nem enged.
Eljött az asszony. Klárika
befogadott magába.
Többre sem tanított szegény,
tudatlansága fáj ma.
Pláne, hogy Aranykő Judit
meg tudott volna halni
a gyönyörtől, és én vele,
ha tudom, hol kell nyalni.
E tudatlanság behajtott
a házasság-igába.
(Sinus helyett ezt tanítsák
a hülye iskolába’!)
A házasság… Mit mondhatok?
Arról szólt, mint a többi:
hogyan tud egy pár az állam
füttyeire pörögni.
Ha nem vón az a kis öröm,
egymással dörgölőzni,
lerúgnánk a király fejét
évente, mint Petőfi.
Így múlik el az életünk.
Gyönyörök: Annus, Kriszti.
Köszönöm! (Bár nem értem már,
miért volt az a hiszti…)
Nógrádi Gábor (2000-2014)
