A diktátor vonzereje – Kusturica választása
A rossz fiúk karizmáját a legtöbb lány ismeri. A pici stiklik és a nagyobb vagányságok azt sugallhatják, hogy valaki bátor, a szabályok felett áll, nem fél a megtorlástól, hatalma van. A hatalom pedig erőt sugároz.
A rossz fiúk karizmáját a legtöbb rendes srác is ismeri. Megéri velük jóban lenni, együtt bandázni a csapatával, mert akkor nem érheti őt baj. Legalább addig sem őt zaklatják.
Rossznak lenni vonzó. Nagyon erős tartás kell hozzá, hogy valakit ne nyűgözzön le az erő. Olyan lelki érettség, amely nem a tudásból fakad, hanem a személyiségben rejlő szabadságvágyból.
Azt hinnénk, hogy egy művész ilyen: szabad. Nem alkuszik meg, bármilyen hatalommal képes szembeszállni, ezért egyikkel sincs jóban. Azt várnánk, hogy ő az élet minőségellenőre. Visszajelez, mikor megyünk jó irányba, mikor tévedtünk el. Természetéből fakadóan mindig a hatalom másik oldalán foglal helyet, sőt azon kívül.
De néha a művész is elcsábul. Ilyesmi történt Stevan Segallal, Gérard Depardieu-vel és Emir Kusturica szerb rendezővel is, akik évek óta kiváló kapcsolatot ápolnak Putyinnal. Most a szerb rendező, színész, producer az orosz hadsereg színházának főigazgatója lett. Hogy ez mit jelent pontosan? Arra kell gondolnunk, hogy a katonák Csehovra lazítanak? Utána kellene járni, de talán nem itt van a történet középpontja.
A színészek és rendezők is könnyen elcsábulnak, pedig ők belátnak a díszletek mögé, pedig ők iskolai tanulmányaink szerint a szabadság megszállotjai. Csoda-e, ha mi, nézők, kommentelők, magyar emberek az agresszorok rajongóivá válunk a képernyők előtt? Hiszen biztonságot ad, ha gondolatban mellé állunk. Abból olyan nagy baj nem lehet.
A háború egyébként is a képernyőkön zajlik. Közelségét csak akkor éreznénk igazán, ha már nem lenne lehetőségünk nézni. Akkor az egész videójátékszerűsége megszűnne, és talán rajongásunk is alább hagyna.
