Dr. Perintfalvi Rita teológust, egyetemi tanárt nevezték ki nemrég a Grazi Karl-Franzens Egyetem Katolikus Fakultásán 27 éve működő gender fókuszú tudományos kutatás vezetőjének. A kinevezés kapcsán beszélgettünk vele politikáról, genderelméletről, és az egyházon belüli szexuális visszaélésekről. Interjú.
“Mikor lesz itthon ilyen?” – tette fel a kérdést abban a Facebook posztban, amelyben kinevezéséről számol be. Ön szerint mikor lesz ilyen itthon, lesz-e ilyen egyáltalán? Mi kellene hozzá, hogy ez megvalósulhasson?
Nagy társadalmi szemléletváltásra lenne szükség ehhez. Magyarországon az a szó, hogy gender, annyira démonizált kifejezés, hogy engem, mint teológiai genderkutatót itthon az ördöggel tesznek egy lapra. A populista ideológia ugyanis ezt sulykolja az emberekbe. Magyarországon az egyházi és a politikai vonal összeért a genderellenességben. Nemcsak, hogy teológiai fakultáson belül nincs ilyen képzés, hanem semmilyen egyetemen nem létezik már ilyen szak. A CEU-n működő, angol nyelvű társadalmi nemek tudományát oktató szakot megszüntették, elűzték az intézmény egy részét az országból. Azt is láttuk, mi történt azzal az egyetlen szakkal az ELTE-n, amely ezzel a kutatási területtel foglalkozott. Az Orbán-kormány ezt is megszüntette, így véve el a tudomány autonómiáját is. Itt olyan területbe nyúltak bele, amihez a politikának és az egyháznak egy demokratikusan működő országban egyáltalán nem lehet beleszólása. Ahhoz, hogy a jövőben ismét lehessen ilyen szak, kormányváltás szükséges.
A kutatás vezetőjeként milyen témát helyez majd fókuszba?
Még 2020-ban indítottam egy projektet egy német vendégprofesszorral és három itteni doktorandusz hallgatóval, amelynek fő témája a jobboldali populizmus és a vallási fundamentalizmus találkozása a gender-vitákban. Gender-vitákat elemeztünk, feltéve közben azt a kérdést, hogy milyen módon erősítik meg a populizmust és a támadásokat az egyházak és egyházi szereplők vagy a különféle teológiai kijelentések, amelyek elhangzanak közéleti színtéren. Ezt is tervezzük tovább vinni. A grazi egyetemen, a katolikus fakultáson belül működik ez a kb. 15 akítv tagból álló munkacsoport, amely a fakultáson a legkiemelkedőbb kutatócsoportnak számít, hiszen a legtöbb eredményt tudja felmutatni nemzetközi szinten, valamint a publikációk és a megrendezett konferenciák mutatóját tekintve is.
Tudna példát mondani arra, hogy milyen módon erősítik meg itthon a populizmust és a támadásokat a közéleti színtéren az egyházak és egyházi szereplők?
Osztie Zoltán katolikus pap súlyos homofób megnyilatkozása (Osztie 2020 augusztusában nyilatkozott a Hír Tv egyik műsorában. Ott kijelentette többek között, hogy szerinte a homoszexualitás egyfajta betegség. – a Szerk.) eklatáns példája annak, hogy hogyan használja az egyházat a politika a gender-ellenesség és LMBTQ-ellenesség gerjesztéséhez. A politika tehát partnerként építi be ehhez az egyházi megszólalókat a közélet területén is. A szerepek le vannak osztva, és egy-egy ügyes megszólalásért közvetlen jutalmazás jár, valamilyen anyagi támogatás formájában. Aki pedig kritikusan merészel megnyilatkozni, azt azonnal megbüntetik pl. juttatások megvonásával. Ezt kutatom és vizsgálom, és megpróbálok változtatni azon, hogy ez ne így legyen a jövőben. Épp ezért nyilvánvalóan nem is szeretnek.
Kimondhatjuk, hogy tulajdonképpen boszorkányüldözés folyik.
Igen, abszolút. Boszorkányüldözés ma is létezik, csak éppen ma a közbeszéd szintjén úgy hívják, gyűlöletbeszéd. Feminista teológusként naponta kapok fenyegetéseket, olyanokat is például, hogy elküldik a saját fotómat “mocskos ribanc” felirattal. A közéleti beszédben olyan szinten uszítanak, hogy a nekem üzengető emberek azt gondolják, mindent megtehetnek. A hozzám hasonló kritikus megszólalókat el akarják hallgattatni. Szabályos pszichológiai hadviselés, pszichoterror folyik azok ellen, akik a rendszerrel szembe mennek. Ezt a félelem politikája motiválja, sok mindent a félelemkeltésre épít ugyanis az Orbán-kormány. Olyankor tudok elvonatkoztatni attól, hogy én vagyok a céltábla, ha szem előtt tartom azt, hogy ez egy tudatos stratégia a részükről. Emellett rengeteg embertől kapok támogatást és bátorítást az online és az offline térben is. Ettől függetlenül nehéz feldolgozni a támadásokat, és nem könnyű megállni, hogy én magam ne váljak gyűlölködővé. A legegyszerűbb reakció ugyanis ez lenne a részemről, de ez nem célom. A radikalizálódás soha nem a jó válasz.
Ön szerint milyen veszélyeket rejt a társadalomra nézve a gender-ellenes kultúrharc?
Hosszútávon nagyon ijesztőek a hatásai. A férfi és a nő társadalmi egyenlőségéről van szó ugyanis, amely jelenleg Magyarországon nem lehet téma. A kormány igyekszik olyan nőképet elterjeszteni, amely a klasszikus női minta: az anya otthon van a családdal, sorban szüli a gyerekeket, és ezzel a társadalmi szerepköre be is határolódik. A politikusok akarják meghatározni, hogy mi adja egy nő méltóságát, ők akarják előírni, hogy miként lehet beteljesíteni az ún. a „női princípiumot“. 19. századi antifeminista kifejezéseket hangoztatnak. A mai tinédzserlányok, akik ezt hallják és később keresniük kell a saját útjukat, mint felnőtt, autonóm, szuverén nő, nehéz helyzetben lesznek. Olyan mintákkal találják magukat szembe, amiről azt gondoltuk húsz évvel ezelőtt, hogy a magyar társadalom túllépett rajtuk. Vagy ott van például a szexuális kisebbségek helyzete. Nyugaton már mindenhol ott tartunk, hogy a nemi identitás és a szexuális hovatartozás kérdését egyre természetesebben kezelik. Nem tabu, nem betegség, nem aberráció. Ezzel szemben Magyarországon újra annak számít. A politikusok ebben a kérdésben is visszafelé forgatták az idő kerekét. Lehetséges, hogy a most felnövő generációnak újra kell vívni azokat a harcokat, amelyeket a korábbi nemzedék tagjai már megvívtak? Borzasztó lenne, ha ez így lenne. Épp ezért kellene minél előbb változás.
A változások előidézéshez Ön is hozzájárul aktívan. Több, mint fél évvel ezelőtt jelent meg a könyve, Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban címmel. A könyv ötlete akkor fogalmazódott meg Önben, amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, Veres András hazatért a 2019. februárjában tartott vatikáni zsinatról és azt találta mondani egy sajtótájékoztatón, hogy Magyarországon mindössze tizenegynéhány egyházi szexuális visszaélés történt, amely nyilvánvalóan nem igaz. Csak Ön 44 áldozattal beszélt. (Ezen a vatikáni zsinaton Ferenc pápa kimondta a zéró tolerancia elvét, amely ez idáig példátlan volt. – A Szerk.) A kötetben 10 áldozat esetét dolgozta fel részletesen. Milyen reakciókat kapott a megjelenést követően?
Nagy port kavart a könyv mind a két irányból. Kaptam és a mai napig kapok is fenyegetéseket a könyv miatt. Legutóbb Hess Dénes ferences szerzetes intézett ellenem támadást egy nyílt levélben, amelyre később fogok majd érdemben reagálni. A könyv megjelenése után négy nappal Hodász András katolikus pap lejárató videót posztolt, amelyben a könyvet „gyomorforgató önfényezésnek” nevezte. Bayer Zsolt „látens homokosnak”, „szerencsétlen szörnyetegnek” titulált a Magyar Nemzet hasábjain, Gajdics Ottó szerint pedig én vagyok „a teológusbőrbe bújt sátán”.
Ugyanakkor rengeteg pozitív visszajelzést is kapok. Rögtön a megjelenés után ez lett a hét könyve, aztán a hónap könyve, majd az év könyvei Top 50-es listán az 5. helyre került a Könyves Magazinnál. Nemrég tudtam meg, hogy a Bookline 2021 legnépszerűbb könyvei közé is bekerült a kötet, ez az utóbbi az olvasók elismerését jelenti, ami számomra a legfontosabb.
Milyen ára van ennek a sikernek?
Poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdöttem a könyv írásakor, de már túl vagyok a nehéz időszakon. Állandóan szorongtam, nem tudtam aludni, enni sem bírtam nagyon, mindezt hónapokon át. Már csak a hanganyagok visszahallgatása is traumatizálja az embert, én pedig napi 14 órát dolgoztam a történetekkel. Nemcsak megírtam ezeket, de az áldozatoknak is válaszolni akartam utána a felvetett kérdéseikre, a magam eszközeivel próbáltam nekik segíteni: azt erősítettem bennük, hogy el kell hinniük, ők ártatlanok. Sajnos sokan közülük még mindig önmagukat vádolják és bűntudattal küzdenek. Ők szégyellik magukat a tettesek helyett. Újabb és újabb áldozatok jelentkeznek azóta is, de már megtanultam ezt a mentális megterhelést kezelni.
Noha néhány éve, Ferenc pápa a vatikáni találkozó után kötelezővé tette a visszaélések feltárására bevezetett bejelentő rendszert, és ez Magyarországon is megvalósult 2019 őszén, mégsem tudjuk, vannak-e bejelentések, mert a rendszer nem transzparens. Pontos számokat akkor nem is tudunk arra vonatkozóan, hogy hány áldozata lehet az egyházi szexuális visszaéléseknek Magyarországon?
Sajnos nem tudjuk a pontos adatokat, pedig a katolikus hívek, de a többi felekezet hívői, sőt az egész magyar társadalom is kíváncsi lenne, hány áldozatról beszélhetünk. Jelenleg 44 áldozatról tudok, akik megosztották velem a történetüket, de ennél nyilvánvalóan sokkal többen lehetnek. A bejelentő rendszer azonban sok sebből vérzik. Több áldozat is arról számolt be, hogy még magát a felületet sem találják, ahol bejelentést lehet tenni. Jó lenne tudni például, hogy a bejelentést követően hogyan kísérik az áldozatokat, mennyire veszik komolyan a bejelentést, milyen támogatást kapnak. Fontos lenne ismerni, hogy egy-egy meghallgatásnál jelen van-e szakpszichológus, aki érdemben is tudja segíteni az áldozatot. Az egyház azonban erről nem kommunikál transzparensen, így semmi biztosat nem tudunk. A nyílt kommunikációnak pedig nagy szerepe lenne az ügyek feltárásában, hiszen ezáltal ők is bátoríthatnák a megszólalástól és a visszautasítástól rettegő áldozatokat, hogy jelentkezzenek. Franciaországban, Németországban és Spanyolországban már érdemben dolgoznak az ügyek felderítésén. Csak Franciaországban eddig 330 ezer áldozatról tudunk. Sőt, már a lengyeleknél is elkezdték felgöngyölíteni ezeket az eseteket: eddig 250 elkövetőt találtak. Ne feledjük, hogy arról a Lengyelországról beszélünk, amely mélyen katolikus, és nagyon védik ezt a témát. Az ügyek feltárása nagyrészt a Sekielski fivérek, Ne mondd el senkinek című dokumentumfilmjének köszönhető. A 120 perces filmben rejtett kamerás felvételek segítségével lepleztek le több esetet is. Ezt követte a Bújocska című dokumentumfilmjük, amely szintén felkavarta az állóvizet.
Ha már a filmeknél tartunk. Ön lett a Bátor Filmek civil nagykövete. A köd gyermekei című dokumentumfilmet fogja népszerűsíteni, amely a gyermekházasságokról szól..
Ez a megrázó, díjnyertes vietnámi dokumentumfilm egy szexuális bántalmazás történetét meséli el. Egy 12 éves kislányról szól, aki Észak-Vietnám hegyei közt él, a Hmong etnikai kisebbség tagjaként. A közösségről tudni kell, hogy nagyon fiatalon, 12-14 évesen adják férjhez a lányaikat. A kislányokat tulajdonképpen elrabolják és házasságra kényszerítik. Noha az anyák is sajnálják, ami gyerekeikkel történik, mégsem képesek megvédeni őket, mivel ez a kultúrájuk része. Mivel az anya is “így ment férjhez”, mindezt a normalitás részeként kezelik. A film azt a kérdést veti fel, hogy hogyan lehet megtörni azokat a súlyos társadalmi tabukat és bűnöket, amelyek nem egyéni szinten történnek, hanem az egész struktúra bűne. A filmet a Nemzetközi Budapesti Dokumentumfilm Fesztiválon mutatják be több budapesti és tíz vidéki helyszínen. A vetítések után több helyszínen is lesznek beszélgetések a rendezőkkel és a civil nagykövetekkel, többek között velem is találkozhatnak majd az érdeklődők.
