Az a közmondás jut eszembe a Mese a barátságról című film körülbelül hatodik percétől, hogy “minek az embernek ellenség, ha vannak barátai?” – ez a történet ugyanis mindenről szól, csak a barátságról (legalábbis az igaz barátságról) nem.
Adott egy kedves, bájos, szerény fiatal nő, Léa (Bérénice Bejo), aki egy plázában dolgozik, ruhabolti eladóként. Szereti a munkáját, mert közben megfigyelheti az embereket. A karakterekről és a hozzájuk kitalált történetekről könyvet ír – tudjuk meg a film első tíz percében, amikor is vacsora közben elárulja titkát barátainak és az élettársának. A “barátok” nem fogadják kitörő örömmel, sőt. Inkább nevetségesnek tartják, lenézően nyilatkoznak róla és megpróbálják megértetni vele, miért is nem jó az, amit csinál. Főképpen az élettársa Marc (Vincent Cassel), aki személye elleni támadásnak veszi, és féltékenykedni kezd: miért tartotta eddig titokban a barátnője, hogy könyvet ír egy híres francia író biztatására?
A vacsorajelenet több, mint frusztráló, benne lassan kibontakozik egy erősen nárcisztikus partner jellemrajza. A férfi még abba is beleszól, hogy partnere eszik-e madártejet vagy sem, megalázó helyzetbe hozza a társaság és a pincér előtt azzal, hogy kritizálja a nő “döntésképtelenségét”, kitérve arra, hogy ez az élet más területein is így van.
Léa “legjobb” barátnője, Karine (Florence Foresti) szintén erősen nárcisztikus vonásokat mutat. Folyamatosan magára akarja terelni a szót, nemcsak a vacsora közben, hanem később is, például amikor megjelenik Léa első könyve, majd amikor lovagrenddel tüntetik ki barátnőjét.
Karine féltékeny, intrikus, nem bírja elviselni Léa sikerét, és hogy nem ő van a középpontban. Személyes támadásnak veszi a nő kiteljesedését, mivel úgy érzi, kikerült az irányítása alól és nem kell többé gyámolítania.
“Nem volt jogod ezt tenni velem. Így megváltozni anélkül, hogy figyelmeztettél volna. Légy tekintettel másokra is.”
– vágja sértődötten barátnője fejéhez a film egyik kulcsmondatát. Léa értetlenül áll előtte, hiszen ő egyáltalán nem változott meg, nem szállt a fejébe a siker és a hírnév. Ugyanolyan szerény maradt, mint amikor bolti eladóként dolgozott.
A film során egyszer sem lesz dühös, nem mutat igazi érzelmet. Még akkor sem látunk különösebb érzelmet rajta, amikor a bestsellerlista élére kerül a könyv, és akkor sem, mikor Marc elhagyja, mert úgy érzi, partnere sikere elnyomja munkahelyi érvényesülését, ahol újabb és újabb előléptetésre hajt.
Kicsit olyan ez az egész – ha már mesét nézünk a barátságról –, mintha Marc, a partner lenne az elnyomó, nárcisztikus Király karakter, Karin, a legjobb barátnő a nárcisztikus Mostohaanya/Királyné karakter, az ő férje Francis (François Damiens) pedig a Bolond, az alárendelt, akit kihasználhatnak. A Bolond, aki úgy ugrál, ahogy felesége kéri, de közben ő is bizonyítani próbálja, hogy tehetséges, és végül mégis révbe ér. (“Azt hiszed, ostoba vagyok, pedig tévedsz” – hangzik el többször is Francis szájából a kijelentés.)
Léa sikerein felbuzdulva Karin és férje is meg akarja mutatni, hogy tehetségesek valamiben. Karin könyvírással próbálkozik, de amikor rájön, hogy nincs érzéke az íráshoz, versenyszerűen futni kezd és egyre nagyobb távokat tűz ki maga elé. Francis eközben zeneszerzéssel, majd szobrászattal kísérletezik, sikertelenül, utána bonszáj neveléssel tölti szabadidejét, majd azt is feladja és végül a főzésben teljesedik ki.
A film sajátos érzelmeket és gondolatokat vált ki belőlünk, várnánk a szereplők életének alakulását, a figurák fejlődését, azt, hogy valahová eljutnak, de nem kapunk ilyen illúziót. Az egész kicsit olyan hatást kelt, mint egy, a széken pihenő összefércelt csinos, fekete koktélruha: az alapanyag elegáns és jó minőségű, csak még nincs összevarrva. De épp ennek köszönhető, hogy a film után órákig lehet róla beszélgetni, mert számos olyan élethelyzetet mutat, amit mindannyian átélünk, és nagyjából ugyanolyan feldolgozatlanul, ahogyan a film szereplői. Nekünk kell kitalálni hozzá az eszközöket.
