Völgyi Lajos: Májbro – Cser Kiadó, 2021 – társszerző Tommy Morrison – 140 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2786-66-7
Völgyi Lajos, ahogy ez az önéletrajzi ihletettségű írások esetében bevett szokás, már a könyv legelején tisztázza a szöveg viszonyát a valósághoz: „A cselekmény az egykor történt valós eseményektől jelentősen eltér. S ha valaki úgy véli, hogy egy-egy szereplőben magára ismer, az is a véletlen műve.” Jobb az ilyesmit tisztázni! Több okból is, hiszen nyilván vannak/lehetnek, akiknek ismerősek lehetnek azok a valós események, amiktől jelentősen eltér a szöveg. Másrészt és ez a fontosabb, az „ismeretlen olvasót” egy ilyen bejegyzés eltávolítja a történelmi valóságtól, s ezzel megteremti a lehetőséget arra, hogy belépjen a „regény valóságába”.
Különböző olvasási stratégiák
mentén közelíthető meg a Májbro három és fél évtizedet átfogó szövege. Egyrészt vannak/lehetnek olyan olvasók, akik – életkorukból adódóan – megélték-ismerték az egykorvolt szocializmusban a relatív szabadságot, és az ezt keveslő szabadságvágyat (ami a regény cselekményét is elindítja). Másrészt – és nyilván nekik mást ad a könyv – vannak azok, akik életkorukból adódóan nem rendelkeznek közvetlen ismeretekkel sem arról a korról, sem az emigráció ígéretekkel és álmokkal teli bizonytalanságáról. Völgyi Lajos szövege – összetettsége és telítettsége eredőjeként – mindkét réteg megszólítására alkalmas. Persze, a „két réteg” nem is csak kettő, hiszen beletartozik a már olvasni tudótól a még olvasni tudókig szinte mindenki.
„Bevett szokás volt akkori éveinkben a balatoni hétvégéken, hogy ha nincs héder, éjjel csavargunk, züllünk, ki kell tartani akár reggel hatig-hétig is, akkor már nem annyira feltűnő bemenni a strandra, s ott egy jó kis fa alatt elhorpaszt az ember gyereke, délnél úgyse tovább, akkor már a zsivaj és a nyüzsgés úgyis felébreszt, és a kialvatlanságtól kótyagos másnapossággal szédelegsz az első sörig, a gyógysörig.”
A regény szervezőelve az idő:
kronologikusan halad a múltból a jelen felé, csak apró kitérőket tesz. S mert két féltestvér történetét beszéli el, ezért a legmélyebb közös múltba visszanyúlva a „közös alappal” indít, hogy így mutassa be, miként ágazik ketté a történet, s miként alakul ki két, egymástól – nem csak földrajzi értelemben – mérhetetlen távolságba kerülő életpálya… amelyek aztán a történet végén újra egymás felé „gravitálnak”. (Ha nem így lenne, maga a könyv sem születhetett volna meg.)
A kisebbik fivér magyarországi története
egy „helyi viszonylatban” sikeres életpálya, míg az idősebb testvér (dőlt betűvel szedett) történetei – Ausztráliával, a Távol-Kelettel, feleségekkel, gyerekekkel, drogokkal és sok ide-oda sodródással – sokkal összetettebb életutat rajzol meg. A történetnek utóbbi a „kalandosabb része” – ha hihetünk a könyv impresszumának – Tommy Morrison vendégszövegeiből áll össze. A Májbro vége felé ezeknek a szövegeknek a keletkezéstörténetével is megismerkedhet az olvasó.
„Ott voltam ismét, mint sokszor korábban, de az, ami még soha nem történt, az az volt, hogy ezúttal öreg voltam. Öregnek és egyedülállónak lenni nem vicces, és azon kívül, hogy az öregek zsémbesek, még mindig megzavarodtam, hogy tulajdonképpen mi a fasz történt? És amint egyedül vagytok, nem gondolhatsz semmi mást, csak hogy nem akarsz egyedül lenni. Hogyan irigylem azokat a párokat, akik fél évszázadon át egymásba ragadják, és még mindig szeretik egymást.
Kinyitom a sört, és állok az erkélyen kívül, és hagyom, hogy a szellő kiszáradja az izzadtságomat.”
Völgyi Lajos könyvének igazi értékét
a hallatlanul tudatosan használt és kihasznált nyelvezet adja. A rendhagyó – időbeli ugrásokat profi módon elsimító – konstrukciót a szöveg „ízei és színei” teszik teljessé. A különböző szövegrészek stílusa és szóhasználata (de még a nyelvi szerkezetek is!) kor- és helyzetábrázolást hordoznak. A létező szocializmus fiataljainak – mára talán groteszknek tűnő – szlengje nem csak a párbeszédekben, de a narratív szövegekben is megjelenik. Ugyanígy az emigráns (dőlt betűvel szedett) visszaemlékezéseinek romló-rontott magyarsága közreadott – az érthetőség határán billegő és ettől élvezetes – szövegei is többek történetmesélésnél: mondatonként ízlelgethető módon utalnak a létállapotra, s annak dinamikus változásaira. Olyasmiről szólnak-beszélnek maguk a mondatok is, amit nehezen szoktak megérteni azok, akiknek olyan szerencséjük volt – vagy arra kárhoztattak? – hogy magyar nyelvi környezetben éljék le életüket. A Májbro, talán mert testvérekről – és végső soron az újra egymásra találásról – szól, képes elengedni azt a pökhendi gúnyolódást, ami az emigránsok eltorzult nyelvhasználatát övezi itthon. A Májbro nem csak kor- és hangulatfestő, de empatikus is.
Összességében el kell ismernem, hogy Völgyi Lajos regénye lebilincselő olvasmány, azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek nélkül szegényebbek lennénk. Az, amit Völgyi megírt, tényleg jó! Hiányérzetet csak az okozhat, amit nem írt meg, hiszen a Májbro három és fél évtized története, lehetne sokkal terjedelmesebb. Legalábbis a „sztori” elbírna még kétszer-háromszor ennyi oldalt is. Azt persze nem tudom, nem tudhatom, hogy a nyelvi konstrukció és a benne rejlő lelemények kibírnának-e annyit. Szóval, így jó, ahogy van.
