Péntek este szomorú, esős időben startolt el a PesText világirodalmi fesztivál az Ottlik-kertben. Bizonytalankodva indultam el, az utolsó percekben még egy gyors Messenger-üzenetváltást követően a szervezőkkel, hogy ugye esőben is megtartják a programokat. A nem sok pozitív kilátással kecsegtető időjárás csak azért kelthetett kétségeket bennem, mert ekkor még nem tudtam, hogy Kollár Árpád és csapata milyen kreatív megoldásokat eszeltek ki rossz idő esetére.
Miután a Feneketlen-tónál egy segítőkész futó útbaigazított, hogy – szokásomhoz híven – épp az ellenkező irányba indultam el, és így végül beértem az Ottlik-kertbe, egy szabadtéri színpadon kívül még nem sok jel mutatott arra, hogy itt hamarosan a közép-európai irodalom legjavába fogok belecseppenni. Jobban szólva mászni, ugyanis a résztvevők már a színpad melletti fedett helyiségben készülődtek a Közép-Európa – Múlt, jelen, utópia? című beszélgetésre, ám ajtó helyett az ablakon át lehetett a helyiséget megközelíteni, az ablakpárkány belső oldalán pedig mindenféle tárgyból, eszközből, kreatív lépcsőt alakítottak ki a szervezők.
Kollár Árpád kedves mosollyal fogadott és segített lejutnom a hirtelenjében összerakott tákolmányon. Bent már frissítők, pogácsa és jó hangulat várta az érdeklődőket.
Horváth Viktor író, műfordító jogászokat és politológusokat idéző profizmussal tálalta beszélgetőpartnereinek a politikai illetve államberendezkedést is érintő, a középkorig is visszanyúló felütéseit, melyre Silvester Lavrík szlovák, Weronika Gogola lengyel és Marie Iljašenko cseh szerzők reagáltak. Mea culpa, hogy a remek fordítást biztosító úriember nevét nem ismerem, de ezúton is köszönet, hogy azok számára is érthetővé és élvezhetővé tette a diskurzust, akik nem beszélik az alkotók anyanyelveit.
Bizonyára mindannyiunknak van egyéni válasza arra, hogy mit jelent ma közép-európainak lenni, és ez a kérdés sok szemszögből megközelíthető. A beszélgetésben felmerült többek között az is, hogy vajon igaz-e az a megállapítás, hogy ebben a régióban fáziskéséssel követjük a nyugat-európai országokat, és hogy hogyan is jött létre ez a megkülönböztetés Európa különböző régiói között. Abban egyetértettek a beszélgetők, hogy nagy történelmi fordulópontokon keresztül jutottunk el ehhez, és egyáltalán oda is, hogy a világot különböző erővonalak mentén kelljen megkülönböztetni. Véleményük szerint úgy is felfoghatjuk a régiónkat, mint egy olyan határterületet, amely beékelődött egy demokráciát sosem ismert keleti nagyhatalom és Németország közé. Meg kellett határozni magunkat ezzel a keleti országgal szemben, hogy világos legyen, mi nem tartozunk oda, és lételemünkké vált az önfenntartás, az identitásunk megőrzésének vágya. Kulturális szempontból úgy vélték, óriási különbségek nincsenek a kelet-európai államok között, a meghatározáshoz azonban sokszor ambivalensen viszonyulunk, inkább szabadulnánk ettől a jelzőtől.
Megkerülhetetlen volt a rendszerváltozások témája a beszélgetésben. Erről az volt a vélemény, hogy bár 32 év eltelt azóta, de senki nem tanította meg igazán a kelet-európai népeket arra, hogy hogyan bánjanak a szabadsággal, hogyan fektessenek ebbe, és megfigyelhető az is, hogy illúzióink által vezérelve még mindig keressük a haza atyját. Vállalni kell ugyanakkor annak felelősségét, hogy a most ötvenes generáció rontotta el a fiatalabbak életét, amikor nem figyelt oda eléggé például a már korábban hangoztatott ökológiai szinten megkezdődött problémákra és sok más dolgot is inkább negligált.
Az erősödő digitalizáció árnyékában az irodalom túlélési lehetőségei kapcsán elhangzott a következő generáció oktatásának és annak figyelembevételének a fontossága is, hogy az online felületek jó dolgokra is használhatóak. A beszélgetésből számomra Weronika Gogola lengyel író és műfordító gondolatai voltak a leghangsúlyosabbak, aki többek között kiállt a fiatalok védelmében, és hangsúlyozta kortársai és ezzel együtt saját kompetenciáját is a felmerülő generációs problémákkal kapcsolatosan.
A beszélgetésre visszatekintve, azt hiszem, Kollár Árpád valami ilyesmire gondolhatott, amikor a fesztiválhoz kapcsolódó beszélgetésünkben hardcore irodalmi programokat emlegetett. Valóban tartalmas és elgondolkodtató beszélgetés volt, még akkor is, ha nem feltétlen az irodalomról szólt, de mindenképpen nagyon lényeges, a fesztivál origójának meghatározásához elengedhetetlen kérdéseket boncolgatott.
Miután az eső szűnni látszott, Garajszki Margit író, műfordító, dramaturg kedvesen invitált minket a szabadba, ahol Közép-európai szövegvarieté címmel Holecskó Orsolya és Ficza István színművészek tolmácsolásában hallgathattuk meg az általa összeállított közép-európai kortárs szerzők szövegeit, Nánási Péter zenei improvizációinak kíséretében. A hűvösödő szeles időt is elviselhetővé tették a változatos témájú és hangulatú rövid szövegek, melyek különböző országokba és élethelyzetekbe kalauzolták a hallgatóságot.
Számomra a legmegkapóbb szöveg Mariusz Szczygieł Teremts magadnak édenkertet! című könyvéből származó, a különböző országok himnuszainak szövegén elmélkedő részlet volt, mindenképp szeretném elolvasni a kötetet, így mondhatjuk, hogy ezzel nálam a fesztivál már célba is talált.
A kertben különálló alacsony oszlopos installáción tekinthettük meg a Let’s face című kiállítást, a közép-kelet európai alkotók fényképeivel, melyek az esti környezetben valóságos meleg lámpásokként világítottak, időnként változó színeikkel, hangulatossá téve a kint eltöltött időt. David Konečný cseh fotós műtermében készültek ezek a képek, a Szerzői felolvasás Hava című fesztivál során, ahol a szerzők magukat fotózták.
Ha ma kinézek az ablakon, azt látom, hogy megérkezett a ragyogó napsütés is, hogy ma már biztosítsa az eredeti elképzelések szerint az események szabadtéri, lazulós jellegét. Mit is kívánhatnék a szervezőknek? Legyen sok-sok látogatójuk, akik hozzám hasonlóan kedvet kapnak az általuk bemutatott szerzők műveinek olvasásához.
