A 233 évvel ezelőtt bemutatott Don Giovanni opera szövegírója Lorenzo da Ponte visszaemlékezései szerint a császár a bemutató után így vélekedett a műről:
„Isteni ez az opera. Megkockáztatom, hogy még a Figarónál is szebb. Csakhogy ez a zene nincs ínyére az én bécsijeimnek.”
Amikor Mozartnak a fülébe jutott, frappánsan azt válaszolta, hogy akkor időt kell adni nekik, hogy többször is megízlelhessék. De arra talán ő sem gondolhatott, hogy több mint kétszáz év múlva bűvésztrükkök fogják színesíteni az előadást, Don Giovanni figurája pedig varázslóként elevenedik meg a színpadon. A Müpa szeptember negyedikei előadásában Kálmán Péter, a világ operaszínpadain is otthonosan mozgó basszbariton művész alakítja a címszerepet, vele beszélgettünk.
Az előadás ajánlójából úgy tűnik, hogy bűvésztrükköket is végre fog hajtani éneklés közben. Hogyan fogadta ezt az ötletet és mennyiben nehezíti az éneklést?
Igen, valódi bűvésztrükköket láthat előadás közben a közönség, amelyeket Magyarország leghíresebb bűvésze, Ungár Anikó tanított be a szereplőknek és igazi bűvészkellékek állnak ehhez rendelkezésünkre. Az egész azonban úgy van kitalálva, hogy az éneklést egyáltalán ne befolyásolja. Bár én azt sem bánnám, ha ez így lenne, mert szerintem nem az a fontos, hogy egy adott pillanatban épp milyen hang jön ki az emberből, hanem hogy mit kap a néző, mi az az élmény, ami ebből a számára átjön. A magam részéről nagyon kedvelem az olyan karaktereket, amelyek egy kicsit ki vannak fordítva. Ha Don Giovanni egy szépelgő, szerelmes figura lenne, azt én nagyon nehezen tudnám alakítani. Mivel az előadás rendezőjével, Hábetler Andrással gyermekkori barátok vagyunk, ezt ő hajszálpontosan tudta, és tökéletesen átalakította a szerepet az én személyiségemre. Don Giovanni varázslóként nem tartozik a megszokott szerepfelfogások közé. Jól összerakott produkcióról van szó kevés díszlettel és nagyon kevés kellékkel, Hábetler András rendezése ügyesen átgondolt, jó rendezés lesz.
Tavaly már volt az előadásnak egy bemutatója, és egy erről szóló kritikában Cipollához hasonlították az Ön által megformált Don Giovannit.
Sárospatakon egy fesztivál keretében adtuk ezt elő, és ezt frissítettük fel a Müpa bemutatóra. Don Giovanni szerintem valóban olyan, mint Cipolla, ezt a szerepet is énekeltem egyébként, és szintén nagyon szerettem. Ő is a mágiáját próbálja bevetni az emberek megbabonázására, ami hol sikerül neki, hol nem.
Nagyon emlékezetes számomra Hábetler Andrásnak az a mondata, hogy szerinte Mozart zenéje a legékesebb bizonyíték Isten létezésére.
Biztos vagyok benne, hogy ez így van, mert amit ilyen fiatalon Mozart minden javítás nélkül kiírt a tollából, az gyakorlatilag tényleg csodaszámba megy. Nemrég a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a Titusz kegyelmében énekeltem, de mostanában kevés Mozartot énekelek, régebben sok szerep volt a repertoáromon az ő műveiből, elmondhatom, hogy gyakorlatilag az összesen túl vagyok. Most a Rossini, Donizetti vígopera vonalba merültem bele illetve a Wagner szerepekbe, és ez nyilván másfajta éneklést kíván. Többnyire az énekesek Mozart szerepekkel kezdenek, és van olyan, aki annyira erre van predesztinálva, hogy ennél is marad, és van, aki továbblép ugyan, de néha vissza-visszakóstolgat Mozartba. Nem is olyan könnyű Mozartot énekelni, mint ahogyan azt általában gondolják, nagyon észnél kell lenni közben.
Önnél jól megférnek egy repertoárban Mozart és Wagner szerepek egyaránt, amely két teljesen különböző zenei világot képviselnek.
Az operaügynökök és igazgatók szemszögéből is nehezen felfogható dolog, amikor egy énekesnél Wagner és Mozart is szerepel. Kevés olyan szerep van Wagnerből, amit annyira szeretnék, mint Alberich-et, szerintem abszolút nekem íródott. Ez is karakterszerep, ami igazolja, hogy Wagnert nem csak „üvöltve” lehet énekelni. Ez a kombináció egyébként ritka, nekem viszonylag széles amplitúdóban mozog a hangom, a hangterjedelmem lefelé és felfelé is viszonylag széles. Szerintem a játék segíti át ezt a határvonalat a kettő között. Énekesként is nehéz, mert a szereposztók nehezen tudják az embert beskatulyázni. Ezen az könnyít, ha valaki már hallott engem és tudja, hogy mindkettőben jól megállom a helyem, mert különben nagyon nehezen tudják összerakni, hogy hogyan lehetséges, hogy valaki Mozartot és Wagnert egyaránt jól énekel. Ez egyébként véletlen adottság.
Összeszokott csapat szerepel ebben a produkcióban?
Régóta énekelünk már együtt, persze ehhez az is hozzátartozik, hogy Magyarországon az operaénekesek csapata egy viszonylag szűk keresztmetszetet jelent, mindenki mindenkivel folyamatosan összefut a különböző előadásokon. Mindenki fantasztikus énekes a saját maga előnyeivel, erényeivel, Fodor Beatrix-szel nagyon szeretek énekelni, Miksch Adriennel most énekelek először, nagy élmény volt vele is a közös munka. Sándor Csaba remek technikával, remek hanggal és játékkal fantasztikus Masetto. Szerekován János rendkívül szépen énekli az egyáltalán nem könnyű Don Ottavio szerepét, és akinek különösen örülök, az Cser Krisztián, mert nagyon jól inspiráljuk egymást.
Mennyiben készülnek másként az előadásra úgy, hogy tudják, a közönség élőben hallgathatja majd Önöket?
Egy előadás több mint háromnegyedét a nézők teszik hozzá, hiszen a művész abból építkezik, ami a közönség felől visszajön. Nyilván van egy saját koncepció, amit kidolgoz, de annak elengedhetetlen feltétele az, hogy visszacsatolás jöjjön azonnal a nézőtől, és ez alapján akár egy előadáson belül is változhat egy csomó minden. Amikor az ember a kamerának énekel, akkor csak azt tudja nyújtani, amit előre eltervezett, és amit a rendezővel megbeszélt. De ez sosem fogja felvenni a versenyt azzal, amikor élő emberek lélegeznek és reagálnak a nézőtéren. Ez az, amiért az emberek elmennek egy ilyen eseményre, és jó élményekkel a szívükben térjenek haza. Mi ezen dolgozunk, mert néző és előadóművész csak egymással tud létezni.
