Ha a magyarországi jazz múltjáról és jelenéről van szó, Gonda János neve minden szempontból megkerülhetetlen. Tevékenysége olyan széles körű volt, hogy szinte felfoghatatlan, hogy férhetett bele mindaz egyetlen ember idejébe, amely életműveként maradt fenn. A jazz-zongorista-zeneszerző idén márciusban hunyt el: a Müpa augusztus 28-én emlékezik rá a Jazzstaféta – Gonda János ünnepe című nagyszabású koncerttel, amelyen zenésztársai, a Magyar Jazz Szövetség későbbi elnökei és a Zeneakadémia jazz tanszakának (ma már tanszékének) őt követő vezetői emlékeznek szerzeményeivel, kedves örökzöldjeivel a magyar jazz origójaként is említhető Gondára.
Aki nem hallhatta élőben zenélni vagy a zenéről beszélni, elsősorban felvételei és könyvei révén ismerheti meg Gonda János művészetét és szellemiségét. Hatos formációjában Balázs Gáborral (basszusgitár), Berki Tamással (ének, gitár, dob), Kántor Péterrel (szaxofon), Dely Istvánnal (ütőhangszerek) és Kovács Gyulával (dob) muzsikált együtt, de szólókoncerteket is adott, illetve trióban is gyakran zenélt. 1963 és 1999 közt tíz albumot vett fel. A nyolckötetes Modern Jazz antológiával a műfaj hazai elfogadtatása, népszerűsítése volt a célja. Az avantgárd stílusú Sámánének című albumot 1980-ban a Vonzások és választások című szólózongora-lemez, öt évvel később pedig a Keyboard Music követte. Az 1999-es Képek, Emlékek szóló- és Berkes Balázzsal közös duódarabokat tartalmaz.
Amellett, hogy mindvégig aktívan zenélt, Gonda János megszervezte a konzervatórium jazztanszakát, amelyet 1965-ben hozott létre – az állami zeneoktatásban ez volt az első alkalom, hogy helyet kapott a jazz műfaja –, és több mint harminc éven át, egészen 1998-ig vezetett. Eközben a tanszak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékévé alakult át: Gonda tevékenységének köszönhetően 1990 óta lehet felsőfokú képzésben jazzt tanulni Magyarországon.
Gonda János íróként is rengeteget tett a jazz népszerűsítéséért. Nyolc könyvet adott ki.1965-ben jelent meg az első: Jazz. Történet, elmélet, gyakorlat első kiadása, és azonnal nem várt, nagy sikert aratott. volt.
„Akkor már a magyar értelmiség tudta, hogy a jazzt bigott módon kozmopolita, dekadens amerikai valaminek kiáltották ki. Mivel féltem, hogy nem mindenki tudja, miről van szó, a végére beletettem három kislemezt. Ezek jogdíjokokból másfél percesek voltak csak, de delikát módon voltak kiválogatva. A könyv mind egy szálig elkelt”
– mesélte egy interjúban, amelyet Kerekes György és Pallai Péter készített vele 2008-ban.
Önmagát ugyanitt a jazz apostolaként említi: missziójának tekintette, hogy a jazzt gyanakodva méregető klasszikus zenészek számára is ablakot nyisson a stílus iránt, és megértesse velük, hogy ugyanolyan komplex művészetről van szó, mint a klasszikus zene esetében. Gyakran hasonlította a jazzt a barokk zenéhez, ahol – a későbbi zenetörténeti korszakokkal, például a klasszikával ellentétben – szintén nagy teret kapott a szabad improvizáció, a kötött és kötetlen elemek kapcsolata, és ahol a zeneszerzés, a rögtönzés és az előadás elválaszthatatlan egységet alkottak.
„Ferencsiket is felhívtam, hogy mutassak neki valamit. Föltettem neki a Mulligan-Brookmeyer zongora nélküli kvartett My Funny Valentine című számát, amelyben a két fúvós hangszer nagyszerű polifonikus improvizációt játszott és Ferencsik nem hitte el, hogy az a zene nincs leírva! Ahogy a téma alatt megszólal a csodálatosan kidolgozott és véglegesnek tűnő ellenszólam, egy klasszikus muzsikus még csak elképzelni sem tudja, hogy ez abban a pillanatban született. Akkor még fiatal voltam és lelkesen magyaráztam Ferencsiknek, hogy amikor a rögtönzés véglegesnek hat, az már az improvizáció művészete. Mint ahogy ’53-ban Szvjatoszlav Richter játszotta az Apassionata-szonátát – ő, aki a század egyik legnagyobb zongoraművésze volt, azt a csodát vitte véghez, hogy a teljesen megkomponált, hangról hangra lerögzített művet úgy adta elő, mintha improvizált volna. Erről van szó – a zeneteremtés két lehetőségének valamiféle integrációjáról.”
Előadói és tanári pályája mellett zeneszerzőként is aktív és termékeny volt. A hetvenes években számos színpadi előadáshoz, valamint filmekhez – többek között Fábri Zoltán, Máriássy Félix, Maár Gyula és Sára Sándor alkotásaihoz – írt kísérőzenét, ezekhez gyakran nagyzenekari apparátussal is dolgozott.
„Volt olyan film, amit – a filmzenétől függetlenül – a mai napig szégyellek, maga a film is rossz volt. De például Szabó Istvánnal nagyon nagy élmény volt dolgozni, három filmjéhez írtam zenét. Szabó nagyon erősen hatott rám”
– mesélte a Kerekes–Pallai-interjúban.
Másik nagy élménye Köllő Miklós pantomimból, táncból és irodalomból megalkotott táncszínháza volt, amely a közönség körében is igen népszerű volt. Ezekben az egész estés előadásokban Thomas Mann Elcserélt fejek című kisregényét vitték színpadra, a Szarvassá változott fiúkat Juhász Ferenc alapján és Bosch Gyönyörök kertjét triptichonformában.
„Az előadásokon részt vettek jazzmuzsikusok, de a zene nem volt tiszta jazz. Én soha nem akartam úgy elfordulni a klasszikus zenétől, hogy valamit meg ne tartsak belőle, nem akartam kizárólagosságra törekedni”
– fogalmazott Gonda.
A hazai jazz egyik legfontosabb alakjaként Széchenyi- és Erkel Ferenc-díjjal kitüntetett művész számára a nyitottság volt az egyik legfontosabb érték. Így beszélt hitvallásáról a fent idézett interjúban:
„Ha egy olyan műfaj felé köteleződsz el, olyan műfajban dolgozol, amely mindenfelé nyitott, akkor te magadnak is nyitottnak kell lenned. Hiszen ha a jazz érzékenyen reagál a kortárs-, az elektronikus zenére, a rockra, a fúzióra, mindenre – akkor a muzsikusnak is ilyennek kell lennie!”
A Jazzstaféta – Gonda János ünnepe című emlékkoncert a Müpa Fesztivál Színházában lesz augusztus 28-án 20 órától.
