Régen, amikor a pesti utcákon nem volt olyan forgalom, hogy bárkinek komoly baja eshetett a nagy rohanásban, akkor is történtek érdekes balesetek. Az egyik, ami velem esett meg, a mai napig felvidít, bár egy karambol sose lehet örömteli. Ha valaki nekem meséli, magam is hitetlenkednék a sors fintorán, és leginkább kiagyalt történetnek tartanám az egészet.
Akkoriban az Üllői úton még zörgött a 63-as villamos, a nyitott, jól szellőző kocsijaival, és a sínek szigetelésének maradi módszerei miatt elég érdekes zajt keltett mindegyik szerelvény. Hol volt még a kétszer hárompályás úttest, ahol tömött sorokban haladnak napjainkban az autók? Egy sáv létezett oldalanként, és azok is összeszűkültek a sűrű villamosmegállók miatt.
A majdnem új Zsigulival haladtam a Szigony utcánál a Nagykörút felé, maximum 20 kilométeres sebességgel, figyelve a gyalogosokat, mert abban az időben még korlát sem volt a járdaszigeteken. A különös figyelem teljesen jogos volt, mert egy úr körültekintés nélkül lépett elém az aszfaltra. A padlófék az új autóban jól vizsgázott, a gyalogost a fékcsikorgás hangjának elviselésén kívül más bántalom nem érte, nyugodtan ment tovább.
Ekkor következett be a csattanás, amit a mögöttem jövő P 70 márkájú autó okozott, kicsit előbbre lökve az autónkat. Az ablakon kinyúlva integettem az autósnak, hogy forduljunk be a Szigony utcába, mert ott biztosan találunk helyet, és nem tartjuk fel a forgalmat. (A márkával kapcsolatban némi magyarázat is szükséges. Ez a tipus volt a Trabant elődje, ami még fa alvázra épült, tehát igazi nagy kárt nem is tudott okozni.) Így is lett, leparkoltunk.
Feleségem, aki megijedt a csattanástól, könnyezve, kezeit tördelve szállt ki az autóból, hátra sietett, hogy megnézze az ütközés eredményét. Magam is kissé idegesen lépdeltem a károkozó felé, aki elég nehezen kászálódott ki a szűknek tűnő ajtón. Szép, megtermett ember volt, akiről azonnal látszott, hogy nem fog ellenkezni a baleset papírjainak aláírása ügyében. Talán még a szakmája is kiderült első pillantásra.
Nem szépítem a dolgot, hangosan felröhögtem. A károkozó hajáról, válláról és a hátáról patakokban folyt – mint később kiderült – a bécsi fehér, ami azt várta, hogy egy lakás falán végzi a mai délutánt szépen felfestve. Nem így esett. Feleségem is előkerült közben, rögtön szememre hányva a történésektől teljesen idegen viselkedésemet, mármint a röhögést.
Közben folyamatosan mentegetőzve mesélte emberünk, hogy hazaugrott bekeverni az újabb anyagot, amit két, régen nagyon sok mindenre felhasználható huszonöt literes, padlólakkos fémedénybe szűrt, amiket lezárás nélkül állított a kocsi hátsó ülésére. Így nem lehetett meglepő, hogy az ütközésünk után a félszáz liter falfesték teljesen beterítette a kocsit, természetesen nem kihagyva ebből az útjában ülő sofőrt sem.
Ahogy lépett, a cipőjéből is spriccelt a festék. Rám és a kénytelen fékezésre nem számított, így szó nélkül aláírva a papírokat, szomorúan elindult haza az új festékadag bekeveréséhez. A lökhárítónk horpadása nem volt akkora sérelem, aminek a javítása és az utánjárás ne érte volna meg a számomra a mai napig is az egyik legjobb humoros kaland átélését. Miután feleségem is belátta, hogy az ütközést már nem lehet meg nem történtté tenni, lassan belenyugodva ma már velem mosolyog a régi történeten.
