A 2020-as Berlinalén mutatták be Ilja Krzsanovszkij orosz filmrendező DAU elnevezésű, lélegzetelállító léptékű kísérleti, multimédiás-művészeti projektjének két filmjét: a DAU. Natasa és a DAU. Degeneráció című alkotásokat. Előbbi a versenyprogramban szerepelt, és Ezüst Medvét is nyert a legjobb operatőri teljesítményért. A különlegesen megosztó, felkavaró, döbbenetes erejű film mintegy másfél évnyi várakozás után most került a magyar mozikba.
Egyedülálló művészeti kezdeményezése során Ilja Krzsanovszkij újra felépített egy sztálini időket idéző kutatóközpontot az ukrajnai Harkovban a hozzá tartozó faluval együtt, és a projekt szereplőivel – köztük sok amatőrrel – együtt három évig itt élt, közben pedig folyamatosan forgatott. 12 000 négyzetméterével ez a központ vált a világ legnagyobb és talán legszokatlanabb filmstúdiójává. A kerettörténet és a szerepek adottak voltak, de a rendező szabadjára engedte a képzelőerőt és az indulatokat, és a résztvevők egyre szabadabban, illetve a kötöttségek nélkül egyre brutálisabban azonosultak szerepükkel.
A Krzsanovszkij által rekonstruált kutatóközpontban a forgatás időszakában, 2008 és 2011 között egyszerre folyt kutatói és művészeti tevékenység, együtt élt itt a tudósok közössége, a művészek és a teljes kiszolgáló személyzet. A többéves forgatás alatt a résztvevők teljesen el voltak vágva a külvilágtól, nem használhatták az internetet, éjjel-nappal korhű ruhákat kellett viselniük, és végig a szerepükben kellett maradniuk. Három év alatt rengeteg, ugyanakkor ahhoz képest, hogy tulajdonképpen egy gigantikus, abszurd valóságshow-ról van szó, mégis kevés, összesen 700 órányi anyag keletkezett, amelyből 14 filmet, három sorozatot és számos videóinstallációt vágtak össze. A stúdiót 2011-ben bontották le – ez is bekerült a projekt narratívájába –, az elkészült anyagokat pedig 2019 elején mutatták be Párizsban egy nagyszabású kísérleti installáció vetítései során, illetve a nagyjátékfilmek közül a februári Berlinalén is levetítettek közülük kettőt.
A DAU cím Lev Davidovics Landau Nobel-díjas orosz elméleti fizikus becenevére utal. Landau 1932 és 1937 között, a sztálini diktatúra legsötétebb időszakában vezette az Ukrán Műszaki Fizikai Intézet Elméleti Osztályát Harkovban. A környezetében a politikai tisztogatások során egymás után tűntek el a tudósok, majd egy rendszerkritikus röpirat miatt társaival együtt őt magát is letartóztatták. Főnöke közbenjárására végül kiszabadult, de bebörtönzése alatt testileg-lelkileg megroppant, és a Szovjetuniót többé nem hagyhatta el.
Krzsanovszkij a tudós felesége által írt emlékiratok hatására kezdett el érdeklődni Landau élete, a kutatóközpont témája, illetve annak az autoriter rendszerben elfoglalt helye iránt. Eleinte csupán Landau életrajzát szerette volna megfilmesíteni: a tudós története a tudományos munkájában elért hatalmas eredményei és meghurcoltatása mellett szabados élete, szexuális szabadossága és nyitott házassága miatt is ígéretes anyagnak bizonyult.
A projekt azonban hamar túlnőtt az eredeti elképzeléseken, hogy minden idők egyik legfurcsább, legnagyszabásúbb és leghosszabb időtartamú művészeti kísérletévé váljon.
A valóság és a fikció határán mozgó, 1938-tól 1968-ig tartó időszakot felölelő filmekben soha nem lehet eldönteni, mi igaz és mi nem: a jelenetek a lehető legkevesebb rendezői utasítás alapján keletkeztek, és a színészek, vagyis inkább résztvevők is a saját nevükön szerepelnek a filmekben. Kivétel Landau felesége, fia és főnöke és maga Lev Landau – akit meglepő módon a klasszikus zene fenegyereke, az újító szemléletéről, excentrikusságáról híres fiatal görög-orosz karmester, Teodor Currentzis alakít. Mindenki más – több ezer ember – saját névvel jelenik meg és azonosul szerepével a DAU projekt alkotásaiban. Kámeószerepekben olyan nemzetközi sztárművészek is felbukkannak, mint például Marina Abramović, Carsten Höller és Peter Sellars.
A több száz többi szereplő közül egy pedig Natasa, a magyar mozikban elsőként látható DAU film központi karaktere. A címszereplő, a középkorú orosz nő sorsát kísérjük egy rövid időszakon át a kezdeti, felszabadultan részegeskedő, kikapós pillanataitól az állambiztonságiak kihallgatószobájában történő brutális megaláztatásáig. Natasa a kutatóközpont kantinjában dolgozik. Itt étkezik az összes tudós és dolgozó, de még a külföldi vendégek is megfordulnak a nyomasztó menzán, például a Luc nevű francia kutató, akivel Natasa heves viszonyt kezdeményez. A nő kérkedve meséli el kollégájának, Olgának, hogy milyen szokatlanul gyengéd szerető ez a nyugati férfi, de a kapcsolatra felfigyel a titkosrendőrség. Az ez után következő jeleneteket mindenki el tudja képzelni, aki valaha hallott a kommunista diktatúrák szerveinek kihallgatási módszereiről, és a néző számára különösen riasztó az a hitelesség, amelyekkel ezek a képsorok bemutatják a kihallgató és a kihallgatott viselkedését. Felmerül az a kellemetlen kérdés is, hogy a felvétel során ki mennyire azonosult a szerepével.
A DAU projekt résztvevői számtalan interjúban elmondták, hogy bármikor ki lehetett szállni a jelenetekből vagy éppen az egész forgatásból, illetve a végső vágásba bekerülő anyagokat is jóváhagyhatták, ennek ellenére sokan fogalmaztak meg etikai problémákat Krzsanovszkij munkamódszerével és az elkészült filmekkel kapcsolatban.
A DAU-t hasonlították már a Truman Show-hoz és a híres stanfordi börtönkísérlethez is. Bírálói szerint inkább emberkísérlet, mint műalkotás. A projekt filmjeiben, köztük a Natasában is számos felkavaróan erőszakos és szinte pornográf jelenet található. Kritikusok tömege dicsőíti és támadja tehát a DAU filmeket – azt azonban minden nézőnek magának kell eldöntenie, hogy bátor és újító mesterműként vagy többféle szempontból megkérdőjelezhető blöffként tekint-e a projektre.
