Van, hogy nem akarunk tudni egy-egy kedvenc költőnk, írónk, fotográfusunk, festőnk, rendezőnk emberi oldaláról. Szeretnénk meghagyni őket abban az isteni mivoltukban, amiben örök maradandót alkottak. És mégis, van olyan pillanat, amikor ez megváltozik, és a nyomukba akarunk eredni. Megtudni, hogy honnan jön az az érzékenység, ami az életművüket fémjelzi, milyen emberi sors „párhuzamában” született. Juhász Anna és Lutter Imre Pilinszky János Irodalmi sétája mindannyiunkat közelebb vitt Pilinszkyhez, az emberhez – miközben fel-felcsendültek Budapest utcáin „isteni” versei.
Hol lettem kíváncsi Pilinszkyre, az emberre? Úgy egy jó évtizede láttam egy fotókiállítást Pilinszky-portrékkal. Rettentően megfogott az a törékeny arc és test, amit a nyomatokon láttam. Éreztem azt a törékenységet, ami áthatotta az életét, de azt az isteni erőt is, ami ebből a törékenységből fakadt. A „Körülbelül idő” című Pilinszky-séta sok mindenre fényt vetett. Év elején indult a Pilinszky centenárium Juhász Anna, a PIM és a PKÜ szervezésében, ami során estek, beszélgetések, utazások után most elindult a budapesti séta is.
Juhász Anna bevezetőjében elmondja, idén a költő otthonait keresi, azt, hol és miként érezte otthon magát a „lefüggönyözött szobák” mögött. Székesfehérváron és Rómában már megvolt a mostani, budapestihez hasonló gyaloglás, valamiképp ezek az utak összekapcsolhatók az életmű ismeretében. Egy biztos, érdemes kíváncsinak lenni Pilinszkyre, az emberre, mert Lutter Imre sétavégi szavait idézve:
„mindhárom költői korszakában mindvégig az ember volt a lényeg, az ember és az emberi életérzés; nem nagyot akart alkotni, hanem mindig pontosan megfogalmazni azokat az emberi érzéseket, amik őt impulzusként érték”.
Szombat délután van, kánikula. Mint utóbb kiderül, majdnem Pilinszky Izabella 52. szám alatti lakásától indulok, a Szív utcából. Az Izabella utcai éveiről kiderül, hogy ez az első olyan lakása, ahová egyedül költözik, de az is kiderül, hogy bár magányra vágyik, mégsem érzi ott hosszú éveken át jól magát. Így érkezik meg utolsó lakásába, a Hajós utcába.
De induljunk a kályhától! A kisföldalattival elrobogok a Deák térre, onnan metrópótlóval az Astoriáig, és a Károlyi-kert mellett elsuhanva a Petőfi Irodalmi Múzeumig. Akkor még nem is sejtem, hogy több séta-helyszínt is érintek már odafele is… Utolsó pillanatban magamhoz veszem hű társamat, Plutot, bízva abban, hogy fegyelmezetten végigsétálja a másfél órát. Legnagyobb örömömre Imre rögtön őt is köszönti a PIM udvarban.
Kis várakozás után, megkapva a kihangosítókat és füleseinket, elindulunk a Károlyi-kert érintésével Pilinszky gyerekkori otthonához, ami mindig fontos maradt a költőnek, ahogyan idézték őt: „én mindig ebbe a házba vágyom vissza”.
Az elején még küzdök a párhuzamos valóság feldolgozásával, jobb fülemben a füles, amiben hallom Anna felolvasásait kortársak visszaemlékezéseiből, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes tollából, rokonok szövegeiből, Pilinszky János interjú-részletekből, illetve Imre Pilinszky-vers válogatásait az egyes helyszínekhez kapcsolódóan. Másik fülemmel hallom a „valóságot”, ahogy zsong a Csendes előtti kis terasz, ahogy megsimogatják a kutyámat. Mire a Centrál Kávézóhoz érünk, kezd természetes lenni ez a kettős valóság, és belefeledkezem a versekbe.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Itt nem tud nem eszembe jutni Hobo Vadászata, és az, hogy mennyire szerettem ezt a négy sort. És talán, amikor először hallottam, nem is tudtam, hogy ki a szerző.
Mire megjössz
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak ül az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne fölriadnom.
Felriaszt az utcazaj, megyünk tovább a háború borzalmait és tragédiáit hordozó, egykori otthonhoz. Szó esik a Postás Otthonról és a Vásárcsarnokról is, persze a számára nagyon fontos nagynénikről, Bébiről, Tetéről és Máriról, akikhez mindvégig szoros szálak fűzik a költőt, hisz sokszor együtt laktak, anyja halála után is. Közben a bal fülemben dübörög egy autóból a nem odaillő zene, lehalkítani lenne kedvem.
A Centrál után egy olyan presszót is érintünk, ami Pilinszky egyik törzshelye volt, ma viszont csak a hűlt helyét találjuk, pénzváltó lett belőle. De a Piarista Gimnáziumnál Jelenits István atya kárpótol minket. Az atya különleges vendég, aki csak most, az első „zarándokok” útjához kapcsolódik. Két Pilinszky-kötettel a hóna alatt sétál le közénk a Rendházból, méltóságot, megnyugvást és szeretetet hoz közénk. Nem akar leülni. Állva tiszteleg.
Úgy emlékszik Pilinszkyre, mint aki nem szerette az órákat, de annál inkább érdekelték az iskola tanulói, az ottani élet és alkotóközösség, az egykori önképzőkör. Nem úgy beszél erről, mintha ez baj lett volna. Kedvesen, elfogadóan, ahogy végig is kísérték az ottani életét és pályakezdését. Tisztelettel, büszkeséggel.
Egyenes labirintus
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
A séta során szinte végig a belvárosban maradunk, ez volt fő élettere a költőnek, ezeken az utcákon járkált, sétált, szerzett ihletet, jegyzetelt. Megismerjük a lebombázott otthon történetét, ahol a romok maguk alá temették a kis Vöcsököt is, Kovács Pétert, Pilinszky unokaöccsének testvérét. Az ő visszaemlékezését is felidézik a séta során:
„1945 januárjának legelején onnan, egy szomszédos ház pincébe kellett menekülnünk, mert a mienk egy bombatalálattól beomlott. A romok alatt 19 halott maradt, köztük egész családok és a kis Vöcsök is. Amikor a pesti ostrom utolsó napján a Pestről Budára visszahúzódó németek fölgyújtották a sarki textilboltban berendezett benzinraktárukat, az épület maradéka is porig éget. Ebben a tűzben hamvadt el öcsém (Vöcsök) holtteste, amelyet édesapánk fent a lakásban, az ágyra fektetett.”
Az útból már másfél óra eltelt, mikor kisföldalattival elindulunk az olyan sokat emlegetett otthon, a Hajós utca felé. Mint megtudtam, kétszer annyian vagyunk, mint eredetileg tervezve volt, érződik, mindenki fárad, meleg van, de mindenki jelen van lélekben is, kitartóan megy a „visszaröpülésben”.
A másfél órásra tervezett séta két és fél órásra nyúlik, talán észre sem vesszük, ha Anna nem mondja. Mindenki Pilinszkyvel, a költővel és Pilinszkyvel, az emberrel a szívében csordultig áll az akkor már hűvösödő Hajós utcában. Megdicsérem Plutot, hogy milyen ügyes volt, ekkor először vakkant hármat, nyugtázva a napot. Szétszéledünk, ki jobbra, ki balra, szép lenyomattal a lelkünkben.
Tiltott csillagon
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem bírom tovább!
Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
