Tavaly októberben hosszan beszélgettem Vági Bence táncos-koreográfus-rendezővel a Recirquel társulat műsorairól, régóta ismert és újonnan született műfajokról, na meg az egész újcirkusz-filozófiáról. Mivel inkább a szavak, mint a mozgás embere vagyok, leginkább azon mondatai maradtak meg bennem, amelyek a költészettel rokonították a cirque danse műfaját. Most, hogy a Müpa július 1-én 19 órától újra műsorra tűzi a My Landet, a Recirquel népszerű trilógiájának középső darabját, utánajártam néhány részletnek vele kapcsolatban. Rá kellett jönnöm, hogy ez a darab bizony még annál is költőibb, mint gondoltam.
Amint az októberi interjúból is kiderül, a My Land pár éve 4200 produkció közül nyerte el az első díjat az Edinburghban rendezett nemzetközi Fringe fesztiválon. Pedig oda eleve csupa kísérletező, innovatív, útkereső előadás érkezik, a közönség folyamatosan egyik ámulatból a másikba esik, elég nehéz hát kitűnni. Mégis, a My Land olyan döbbenetes fogadtatásban részesült, amilyenre még a rendező sem számított, és amire állítása szerint nem is lehetett volna felkészülni. A szakírók minden aspektusát dicsérték az előadásnak, a művészek technikai tudásától kezdve az átgondolt felépítésen, rituális hangulaton és drámaiságon keresztül a különleges látványvilágig. Utóbbit a The Scotsman nevű lap újságírója így írta le:
„…az ezüstösen tükröződő talaj szinte túlvilági fénybe vonja az artisták testét”.
Abban is egyetértettek, hogy valami egészen különleges, semmihez sem hasonlítható csoda született azon az estén.
“Igazi mestermunka, mérföldkő az újcirkusz történetében”
– írta egy olasz cirkusztörténész-professzor.
„A ‘cirkusz’ bármely definíciója képtelen leírni azt, amit a Recirquel művel ezen az estén”
– tette hozzá egy másik skót kritikus.
Na de kik hozták létre ezt az előadást és miből merítettek hozzá? Ebből derül csak ki igazán, tényleg mennyire közel áll a költészethez ennek az előadásnak a világa.
Vági Bence 2017-ben, a vizes világbajnokság záróünnepélyének lebonyolítása során találkozott először azokkal az ukrán művészekkel, akik később köré később a My Landet építette. Miután a nemzetközi sporteseményt hozzá méltó módon egy nemzetközi műsorral fejezték be, Vági kapcsolatban maradt Andrii Spatar artistával, hamarosan közös workshopot szerveztek, majd Kijevben Kristóf Krisztián, a Recirquel menedzsere segítségével szereplőket válogattak az előadáshoz. De nem egy előre kitalált koncepcióhoz kerestek embereket, hanem éppen azt várták, hogy a fiatalok mutassák meg, mit visznek a színpadra önmagukból, mi foglalkoztatja őket emberként és művészként.
Mint kiderült, a művészek közös, újra meg újra visszatérő témája az anyaföldhöz való viszony, az erősen kapaszkodó gyökerek és az ég felé törekvő lombok ellentéte, az egyén és a közösség eredetmítoszai. Vági Bence erre alapozva dolgozta ki a My Landet, és a felszínen Ukrajnához és más kelet-európai országokhoz kötődő történetekben megtalálta az egyetemest, emberit, vagyis ezáltal azt is, amit akár a saját magyarországi életére is vonatkoztathatott.
Andrii Spatar moldáviai földművesek gyermeke volt, aki nagyon korán kiszakadt a közösségéből, hogy tanulhasson és előadóművészként élhessen. Sergii Materynskyi ugyanebből a faluból indult, ugyanannál a mesternél tanult, mint Spatar, majd évekig vándorolt egy olasz társulattal. Az ikrek, Mykola és Andrii Pysiura a lengyel határ környékén születtek, és eredetileg azért kerültek cirkusziskolába, hogy levezessék a fölös energiájukat.
Yevheniia Obolonina artistacsaládból származik, születése óta ebben a világban él, és nem is volt kérdés, hogy neki is a színpadon a helye. Társa, Roman Khafizov eredetileg sportoló volt, majd Obolonina édesanyjának tanítványa lett. Így született a két fiatal közös száma, amely Vági Bencéék csodálatát is kivívta. Rodion Drahun pedig, akárcsak a fent említett ikerpár, hatéves kora óta tanul táncot és cirkuszművészetet, és az artistaszámok mellett zsonglőrként is remek munkát végez.
Ehhez a különleges performatív költészethez ez a hat fiatal adja a testét; ők olvadnak egybe azzal az zenei és látványvilággal, amely további művészek munkáját dicséri. Both Miklós a moldáv, tatár és ukrán népzenei alapokat bocsátotta a projekt rendelkezésére, amelyekből – és liturgikus énekekből – inspirálódván Szirtes Edina írt zenei alapot, Terjék Gábor pedig atmoszférát, zene és színpadi világ közötti rezonanciát teremtett. A jelmezeket Kasza Emese, a színpadképet Tárnok Zsolt tervezte, a fényt avagy a sötétséget Lenzsér Attila és Pető József irányítja. Különleges porondon zajlik az előadás, amelynek során a művészek szó szerint porból vétetnek, de egyre feljebb és feljebb törnek.
Sok költő énekelte már meg, ahogyan a születésünk helyétől és idejétől egyre feljebb, messzebb kerülünk, ahogy harcolunk, szeretünk, szenvedünk, hol romboló, hol építő, de mindenképpen mozgalmas életúton haladunk. Ezúttal alternatív módon, nem szavakból, hanem más művészetek nyelvén szembesülhetünk ezzel az egyetemes emberi tapasztalattal. Ahhoz, hogy a szereplők kihozhassák magukból és a darab gondolatvilágából is a maximumot, Vági Bence rendező és munkatársai, Vladár Tamás, Schlecht Aliz és Maday Tímea Kinga adtak útmutatást.
