Régebben nagyon ritka volt, hogy híres, sőt világhírű sportolók között mozoghattunk egész nap, és a kutya sem törődött velünk. Ilyen volt az 1965-ben Budapesten rendezett Nyári Universiade. Ez az esemény megtöltötte az összes létező sportcsarnokot, uszodát, atlétikai pályát nem csak sportolóval, hanem rengeteg nézővel is.
Híreket néha hallottunk róluk, de hogy láthassuk is őket, az maga volt a csoda. Mindenki arról beszélt, hogy ez a rendezvény a próbaolimpia, és hogy ha ezt jól rendezzük meg, nő az esélyünk az igazi olimpiára.
Ez az Universiade volt a negyedik az egyetemi és főiskolai sportolók életében, aminek megrendezési lehetősége nagy sportdiplomáciai sikernek is számított. Növelte az esemény rangját, hogy először vett részt a versenyen az amerikai kosárlabdacsapat. Amerikáról köztudott, hogy a kosárlabda szülőhazája, és 1936-tól, a sportág olimpiára kerülése óta a játékok rendszeres győztese. Ide tartozik még, hogy a sikerek az amerikai egyetemek és főiskolák kiemelkedő versenyrendszerén alapultak, mert évente több mint 300 egyetem küzd a bajnoki címért, és általában a győztes egyetem képviselte az országot az olimpiákon.
Mivel komoly kosárlabda őrültnek számítottam, így természetes volt, hogy napjaimat, sőt az estéimet is a szálkás falócákon töltöttem, néha egy kispárnával magam alatt az élvezet növelése miatt. Rendes ülés, vagy székháttámla nem volt, mert a helyszín leginkább a jégsportnak készült, a mínusz 10 fokban álló, vagy ugráló szurkolóknak.
10 évvel korábban a Népstadionban a magyar férfi kosárlabdázók aranyérmesek és Európa-bajnokok lettek, talán ugyanazon a parkettán, amit most is leraktak a Kisstadion jégkorongra előkészített talajára. Egy évvel korábban még a magyar csapat is olimpiai résztvevő volt Tokióban, tehát még nem voltunk lemaradva a világtól. A csapatok névsora is tiszteletre méltó tudást jelzett, tehát biztos volt a siker, még az edzések is fél ház előtt zajlottak.
Csodálatos mérkőzések után eljött a döntők napja, és az augusztusi melegben tizenötezer lelkes rajongó töltötte meg a mi Kisstadionunkat. A bronzmérkőzésen a kiváló magyar csapat legyőzte a hihetetlen fizikai képességekkel megáldott kubaiakat, és jöhetett az USA-Szovjetunió döntő. Kemény mérkőzés, de a legfontosabb, hogy a szünetben majdnem mind a tizenötezer néző akart könnyíteni magán. Ennyi ember talán még sohasem volt a stadionban, és erre nem voltak felkészülve a mellékhelyiségek sem.
Azt tudni kell, hogy a jégkorong-mérkőzések a régi világban 1-2 ezer néző előtt zajlottak, és ahhoz minden megfelelő volt. A nagy WC-k úgy néztek ki, hogy a hússzor húsz méteres termek fala körben, kátránnyal bekenve adták a vizelde helyét, és hogy ne lehessen kintről belátni, az ajtó mögött volt egy kétszer két méteres téglafal. A nagy tömegre való tekintettel mindenki próbált magának helyet szorítani a fallal szemben, mert a szünet ideje is véges, tehát a második félidőre is oda kell valahogy érni a helyükre.
Egymás mellett, mögött állva végezték a dolgukat az emberek, és ekkor belépett egy érces hangú férfi, és csak annyit mondott: Jó estét kívánok!
Sokat tanultunk a reflexekről, de a bejáratnak háttal álló 150 ember automatikusan fordította fejét, felsőtestét hátra, vagy oldalra, nem törődve folytatott tevékenységével. Csak arra volt kíváncsi, hogy ki volt az az agyalágyult, aki ilyen helyen köszön? Az apró balesetek, és a sok elvétett vizeletsugár hatására persze jöttek a bocsánatkérések és kitört a féktelen röhögés. Hogy mi a legnagyobb probléma?
Hát az, hogy nem én köszöntem, és ez az óta is nyomaszt. Amúgy a mérkőzést és az Universiadet az amerikai csapat nyerte.
Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos
