Kovács Bodor Sándor háromrészes dokumentumfilmje* alapján
6. Jelenkor
Oláh Béláné
Hát, itt már nem olyan jó! Nagyon sokat kell fizetni, nem beszélve arról, hogy nagyon rossz állapotban vannak a lakások. Süllyed a ház, jóformán minden hónapban jönnek nézegetni. 4.300 forinton felül van a vízdíj, a lakbér 1.800 forint egy főnek, négyen vagyunk 13.000 forint havonta csak ez, a gáz meg a villany. Én jövedelempótlón vagyok, a férjemnek most járt le a jövedelempótlója. Ha nem volna az erdő, a gomba, nem tudom, mi lenne velünk. Egész nyáron abból tartottuk fent magunkat. A fiam most helyezkedett el, négy hónapja dolgozik, neki új ruha kell, meg ő zenél is. Most is munkából odament, vitték a szerelését.
Bangó Kálmánné
A fiam a síküveggyárba dolgozott, oszt’ ő is beleesett, munkanélküli lett. De amikor még dolgozott, akkor is nagyon keveset keresett. Mert 30-40 ezer forint semmire sem elég, kifizetik rezsit, oszt’ már nem is marad. Itt ez a baj, ez a nehéz.
Mert valamikor a Cigányhegyen rezsire semmit sem kellett fizetnünk. Lakbérért, vízért nem fizettünk, fűtésért sem, mert mindent megszereztünk, amit meg kaptunk fizetést, az nekünk maradt. De most meg megy ki az államnak. Itt az a baj!
Csák Béláné
A lányaim férjnél vannak Iskolázottak, de most ez a munkanélküli, gyes, jövedelem pótló világ van. Mert hiába van neki iskolája, már így is sok a munkanélküli, a fiatalok csak tovább növelik a létszámot. Ez a poén, ez nem tetszik énekem. Valamikor azért elzárták az embert, ha nem dolgozott. Azt mondták, hogy közveszélyes munkakerülő. Most meg legyen neki egy éve, vagy kettő, már megkapja a jövedelempótlót, a munkanélkülit.
Ezek abból élnek, hiába van az iskola, nem tud elhelyezkedni, oszt’ így próbálnak maszekból megélni. Hol ezt csinálnak, hol azt, mer’ a segélyből nem jönnének ki egyáltalán, csak úgy, hogyha egy kicsit pótolnak hozzá. Pláne ha még isznak is, meg gépeznek. Ez a gép világ, ami begyött..! Sok család nem eszik ez végett, hogy a férj elgépezi a jövedelmüket. Ahogy hozza a pénzt – csak az a kis családi pótlék, a gyes, a nevelési segély van – még abból is elvesz, és azt is megissza, meg bedobálja a gépbe. Az egyik vejem, három gyereke van, de az is olyan. Odaadja neki a postás a pénzt, de nem haza hozza, hanem megy vele egyenesen a kocsmába. Oszt’ amikor a lányom megy utána, hogy adjál már valamit a konyhára is, azt mondja: már ott van a gépbe’ mind. Hát avval már jóllakatta a gyerekeit…
Jó, ez előtt is volt kártya, meg ivás, de mégis, azért letette az az ember az asztalra a pénzt, hogy mégis legyen valami a konyhára is. Mert ha nem, ha mindet elverte, akkor neki is fel kellett kötnie a hátára a fát, meg a szenet, hogy tudjon a családjának enni adni. Mer’ így volt. De most hova menjen? Nincs bánya, amúgy is gázzal fűtenek, már nem kell a tüzelő senkinek, csak a kolóniába’ lent, de ők megszedik maguknak.
Nálunk szokás, ha a családban meghal egy hozzátartozó, ahhoz elmennek és virrasztják három-négy napig, amíg el nem temetik. Hogy majd a fiatalok hogyan alakítanak rajta, ők tudják.
Balogh Balázs András
A héten láttam a tévében egy riportot, ahogy cigány embereket kitelepítenek, a lakásból kidobálják őket, mert nem tudják fizetni a rezsit. Ha annak a pénznek a töredékét – több száz milliárdot említett a riporter – amibe a cigányok lakáshoz juttatása került az elmúlt harminc évben, annak idején a cigánytelepek felújítására költötték volna, hogy maradjon meg úgy, ahogy van, akkor most ezek olyan helyek lennének, mint Budán a Rózsadomb, csak nem miniszterek laknának benne, hanem cigányok. Ezt meg lehetett volna oldani, nem kellett volna a városnak lakásokat építeni, rengeteg pénzért. A cigányok lelkivilágát meg lehetett volna nyugtatni, maradtak volna egy közösségbe’, és nem lett volna ez a civakodás, ez a veszekedés, akkor nem lennének ezek a kilakoltatások, a gyűlölködés.
Akárhova mész, nincs olyan város, olyan falu a világon, ahol a cigányok nem ilyen reménytelen helyzetben lennének.
Nem akarom bántani a zsidókat, Isten mentsen, de a mai napig azért léteznek és azért nincsenek annyira elszegényedve, mert ők még mindig tudnak olyan dolgokat kitalálni meg létrehozni, – persze ez a fejlettségtől is függ – hogy egymáson segítenek, tudják, hogy hova kell menni, mit kell csinálni.
Mink nem tudunk egymáson segíteni, már csak azért sem, mert nagyon el voltunk annak idején maradva, nem voltunk iskolázottak, nem törődött velünk senki. Amikor meg elkezdtek velünk törődni, akkor meg idehajtottak bennünket a nyomorba. Előtte is nyomorban voltunk, de most meg még jobban belehajtottak.
Oláh Pál
Sajnos, hogy ezt kell mondjam, köztünk is van olyan, aki nem tud beilleszkedni a társadalomba, a többségbe, egyszóval nem tudnak közeledni. Ilyenek is vannak, jó ez volt száz évvel, kétszáz évvel ezelőtt is.
De most olyan dolgokat művelnek a cigányokkal, nem akarom elhinni, hogy a rendszer ezt megengedi. Gettóba akarják zárni a cigányokat? Vagy körülkerítik, és farkaskutyákkal fogják őrizni őket? Ezt nem lehet megengedni! Legyen ez bármelyik kormány, bárki legyen a kormányon, ezt nem engedhetik meg.
7. Jelenkor
Horváth Ferencné
Én törekedtem arra, mert tíz éve egyedül nevelem a három gyerekemet, hogy iskoláztassam őket. Sikerült is, de nagyon nehezen. Gimnáziumba járt a nagylányom, a fiam két szakmát kitanult, így bírtak elhelyezkedni. De viszont ez a lakáscserémbe került, és a különbözetből tisztáztam az adósságaimat. De nem bántam meg, mert így már a gyerekem különb, mint a többi cigány, bárhova eljuthatnak. A fiam üvegcsiszolónak tanult, és a vasbetonszerelői iskolát is elvégezte. A csiszoló szakmában dolgozik, itt a Síküveggyárban. Mónika gimnáziumot végzett, most jelenleg Sopronban van, egy keramikusnál, de nem ott akar maradni, számítástechnikát szeretne tanulni. Hát a legkisebbnek most még több álma van, a manökenség tetszik neki, vagy a kozmetikai ág, nem tudom, hogy milyen eredményt fog elérni az iskolában, hova jut be.
Ez a mostani helyzet sokkal nehezebbnek tűnik. Nekem is úgy sikerül minden nap ételt tenni az asztalra, meg a rezsit fenntartani, hogy a két nagyobb besegít, mert egyedül nem megy. Özvegyi nyugdíjam van, árvaellátás van a kisebbikre, ezek egy az egyben mennek a rezsire. A fiam bevételez, a nagylány bepótol, 10-15 ezret idead, mert hála a jóistennek, jól keresnek, és itt kosztólódonak, mert a szobabérlők házában laknak mind a ketten. A függetlenség már kell nekik, felnőtt emberek, nem akarom már, hogy a szülői házban legyenek, ők sem akarják, meg így jobban értékelik a jövedelmüket, mert gondoskodniuk kell az otthonukról, legyenek önállóak. Szeretném, ha az életben megtalálnák magukat. Remélem, hogy ez sikerülni fog.
Az én meglátásom az, hogy most sokkal nehezebb a fiataloknak. A cigányokat nem vesznek fel szívesen semmilyen munkahelyre, szórakozóhelyre nem szívesen engedik be őket. A fiam félcigány, az apjuk magyar volt, nem is feketék, intelligensek, és őt sem engedték be. A szívem majd megszakadt, hogy én miattam nem engedik be a gyerekemet a diszkóba. Holott soha nem csinált semmi rosszat. Nagyon megalázó a faji megkülönböztetés, mert arról mi nem tehetünk, hogy cigányoknak születtünk. Arról tehetünk, hogy milyen emberekké válunk.
Megfigyeltem, a Zöldfa úton, mint kívülálló – el szoktam menni az ismerőseimhez – hát igen csak úgy esznek, hogy nem fizetnek semmit, és legalább 4-5 családról tudok, akiket már kilakoltattak, szóval ilyen áron tudják ellátni a családot. Ez nem mindegy. És akkor idegileg ki van a családfő, az anya, a gyerekek, nincsen türelmük egymáshoz.
Régebben három-négy évig elég volt egy csizma, és ha újat kaptunk húsvétra, vagy karácsonyra, akkor boldogok voltunk, de azt mindig tudtuk, hogy ünnepre kapunk. Most meg, majd ha telik. És nem telik.
Én sajnálom ezeket a fiatalokat, hogy elvesznek. Elfigyeltem a rokonoméknál, két kicsi van, és úgy örültek, hogy olvastam nekik egy mesét. Mondtam is a szülőknek, semmi gond nincs ezekkel a gyerekekkel, csak le kell foglalni őket. Nincs türelmük a felnőtteknek, a pénz miatt idegesek.
Énnekem a régebbi cigányélet sokkal szebb volt, megértőbbek voltak az emberek. Akkor cigánybálok voltak, a magyarok szívesebben mentek abba a bálba, mint a sajátjukba, mert a cigányok hangulatot tudtak csináltak, és akiket ők elfogadtak az bárhol volt, meg volt védve.
Én igyekszem utánozni a nagymamámat, az édesanyámat, mert mind ketten tüneményes emberek voltak. Négyen voltunk testvérek, mi nem nélkülöztünk soha, pedig nálunk is csak apu dolgozott. Az Acélgyárba’ volt, igazi kemény munkán, hát dereka meg is érezte. De a mai napig tisztelettel gondolok rájuk. Nagyon sokat köszönhetünk nekik. Munkára neveltek minket annak idején. Még 16-17 éves koromban is kikaptam, hogyha nem mosogattam, vagy nem végeztem el rendesen, de a mostani fejemmel azt mondom, igaza volt apunak. Pedig akkoriban nagyon haragudtam rá, hogy én nem mehetek a többi fiatalhoz, de megköszönöm neki, hogy így törődött velünk. A bátyáim is dolgoznak mind, büszke vagyok rájuk.
8. Utójáték
Botos Zoltán
Most tulajdonképpen ott vagyunk, ahol a Cigánydomb kezdődött. Itt volt az egyik följárat a hegyre, a patak az itt folyt, de akkoriban már le volt fedve. Itt lent, balkézre volt a Cigányhegynek az alsó sora. Körülbelül itt kezdődött, a Paprikás Péter házától.
Mi az egész hegyet bejátszottuk, mint gyerekek, össze-vissza, mindenfelé szaladgáltunk. Elég romantikus hely volt ez, mert a házak között sikátorok voltak, az itteni szóhasználat szerint: szoroskák. Akkor itt elég zegzugos volt minden, úgyhogy ha egy idegen feljött a hegyre, az biztos, hogy eltévedt. Mi úgy ismertük, mint a tenyerünket.
Rengeteg gyermekkori élményem fűződik ehhez a helyhez, még ma is szoktam álmodni, hogy kisgyerek vagyok, és itt szaladgálok a domboldalon.
Itt volt a középső följárat, és ezen a meredeken egy magas falépcső vezetett fölfelé. Körülbelül itt volt a mi házunk, ahol ez a kis bokor van, és egy fal választott el minket a Szepesi Jóskáéktól, az ő lakásuk még kisebb volt, mint a miénk.
Heten voltunk testvérek, egy szoba-konyhába zsúfolódtunk. Édesapám szobafestő és mázoló volt, anyukám meg használtcikk-kereskedő. Úgyhogy, mi a többiekhez képest, elég jó módban éltünk. Megvolt mindenünk, az iskoláztatás sem volt probléma. A bátyáim akkor már dolgoztak, az idősebb üveges és képkeretező volt, a fiatalabb szobafestő-mázoló, apu vitte el az akkori KTSZ-be. Ott dolgozott 43 évet egyfolytában. Az ő tőle fiatalabb bátyám villanyszerelő volt, ugyanannál a cégnél. Aztán következett két lány, ők nem tanultak szakmát, aztán következtem én, én is annál a cégnél lettem ipari tanuló, öcsém szintén annál a cégnél vízvezeték-szerelő. A mi szüleink arra törekedtek, hogy szakmát tanuljunk. Dolgozunk, mind a mai napig.
Egyébként a hegyen, az én gyerekkoromra visszaemlékezve, nagyon rendes emberek éltek, mert mindegyik férfi dolgozott, és korán kezdték. Iskola után rögtön mentek, üveggyár, acélgyár, tűzhelygyár. Volt, aki 40 évig egy helyen dolgozott, és nagy családot tartottak el.
A közösségi élet nagyon emlékezetes volt, mert mi innen a hegyről nem kívánkoztunk el soha a városba. Percről-percre olyan élmények értek, hogy jó volt itt lakni. Nyári estéken kiültek az öregek, mi gyerekek körbe ültük őket, mesélte könyvekről vagy régi eseményekről, úgyhogy ez nagyon nagy élményt jelentett nekünk.
BalázsJános bácsi háza körülbelül itt volt, ahol ez az akácfa van. Azért említem külön őt, mert nekem olyan volt, mintha második apám lett volna. Szóval én rengeteget tanultam tőle. Apunak volt nagy barátja, ő hordta neki a könyveket a könyvtárból. Tudniillik János bácsi nem ment soha a városba, ő úgy élt itt, mint egy remete. Mint gyermek, apuval gyakran mentem hozzá látogatóba, és hatvanhatban, vagy hatvanhétben én vettem rá, hogy újra fessen. Mert gyerekkoromban láttam a rajzait a szobája falán. De azok mind megsemmisültek, ugyanis egyszer szegénynek bedőlt a házfala egy nagy eső után. Szóval évek múlva én vittem neki az első festéket, vásznat, ecsetet.
Meglepődtem, akkor már gimnazista voltam, hogy ő olvasta a világirodalom összes számító remekművét, vagy ismerte a filozófusokat: Nietchsét, Schoppenhauert.
Őt egyébként ilyen sejtelmes titok övezte itt, ő volt a nagy tudós mindenki szemében, viszont ő nem barátkozott senkivel. Nagyon ritka ember volt az innen a hegyről, akit beengedett a lakásába, és szóba elegyedett vele. Tudták róla, hogy sok mindent tud, meg hogy írogat verseket is. Például, neki nem volt rendes hegedűje, ő saját magának készített egyet. Esténként sokszor játszotta a saját szerzeményeit, úgynevezett cappricokat, ötleteket. Hasonlóak voltak Paganini műveihez. Ezt akkor le kellett volna kottázni valakinek, vagy magnóra felvenni, de hát ez már sajnos elveszett. Sokszor a zenész cigányok, akik jöttek haza a vendéglőkből, megálltak a háza előtt és úgy hallgatták.
A hegy alatt volt egy nagy barlang, a háború alatt itt bújtak el az emberek a telepről. Egyébként én még itt születtem, volt a Rokkanton egy bábaasszony, Ilonka néninek hívták, és ő segítette világra a gyerekeket. Itt a házszámok össze-vissza voltak. Valaki talált, vagy hozott haza egy házszám-táblát és azt kirakta. Úgyhogy, például mi laktunk a Pécskő utca 170. szám alatt, de a következő szám, már 254 volt. Mindig betanítottak egy postást, de aki megszokta az már könnyen eligazodott névről is, sőt a csúfnévről ismerték a cigányokat.
Egyébként a régi Pécskő utcában rengeteg jó szakember lakott, az Őrangyal patikától felfelé megtalálható volt a szabómester, az asztalosmester, a villanyszerelő, a bádogos, a szobafestő, és a kőműves, több is.
A barlang felett volt egy kis térség, körülbelül 20 méter átmérőjű lapos kör, és mi gyerekek ott pigéztünk. Ez annyiból állt, hogy középen volt az ütőjátékos egy seprűnyéllel a kezében, és a seprűnyélből korábban levágott 10 cm darabot kívülről bedobták neki. Ha az eltalálta és messzire elütötte, akkor azt az ellenfél csapatának vissza kellett hoznia. Mondhatjuk, hogy a mai baseballnak lehetett az elődje.
Itt fent volt a házaknak az utolsó sora, és ott, ahol most állunk, volt a felső kis focipálya, ezt mi csináltuk, mert egy kis dombot le kellett faragni, és akkor két kaput szúrtunk a két végébe, és reggeltől estig fociztunk. Volt is ellentét, amikor fociztunk, mint gyerekek, mert az volt a két csapat neve, hogy hegyiek és patakiak.
Jártunk ki az erdőbe jó időben majdnem minden nap, szedret szedtünk, galagonyát, kökényt, gombát, rőzsét hoztunk az erdőből. Úgyhogy, nagyon sűrűk voltak ezek az élmények.
Hát a cigányhegyi élethez szorosan kapcsolódik a zene. Én úgy emlékszem vissza gyerekkoromból, hogy zeneszóra ébredtünk, valahol mindig szólt a zene. A fiatalok összejártak egy-egy házba, és egy spontán zenekart alapítva, ott gyakoroltak egész nap. De azért is lettek jó zenészek, sokuk Pestre került, és ott is megállták a helyüket. Nem vallottak szégyent a tarjáni zenész cigányok, bejárták az egész világot.
Egyszer a hatvanas évek elején lehetett, hogy a városi tanácsnak vendége volt egy német küldöttség. És persze nem akarták nekik megmutatni ezt a sok putrit, ami itt állt a Cigányhegyen. Elvitték őket oda, ahol azok a szép házak vannak, a Rokkant-telepen. De arra már nem gondoltak, hogy onnan meg pont ide lehet látni! Amikor a németek meglátták ezt a sok putrit azt mondták: Nem is gondoltuk, hogy itt filmeznek, milyen szép ez a díszlet!
Mert nagyon festői volt ez az egész. A mai Szentendrén találhatók ilyen sikátoros részek, az hasonlít egy kicsit, de hát itt romosabbak voltak a házak, és bizony egy-két nagyobb eső után leomlottak falak, és újra kellett építeni, mert alapjuk sem volt. De a régi cigányok jól kiválasztották ezt a helyet, mert reggeltől estig, ahogy felkelt a nap, még le nem nyugodott, idetűzött.
Volt úgynevezett cigánybíró, hogyha a hivatalnak valami dolga volt itt a hegyen, akkor először ő hozzá mentek. Ha idegenek jöttek ide lakni, akkor beírta őket egy nagy könyvbe, olyan volt, mint régen a házbizalmik. Ha valami rendőrségi ügy, vagy más probléma adódott, akkor is először mindig őt keresték.
Mindenkinek volt egy rádiója, az úgynevezett hatforintos rádió. A posta szerelte fel minden házba, és ezért hat forintot kellett fizetni, A Kossuthot és a Petőfit lehetett rajta fogni. Emlékszem, hogy’ hallgattuk az 56-os híreket, mert a bátyám, akkor volt katona Pesten. Részt vett a harcokban, és még most is előttem van, hogy milyen lélegzet visszafojtva hallgattuk esténként a rádiót, mert akkor mondták be a halottak neveit, és mindig nagy izgalommal vártuk a híreket. De aztán szerencsére nem történt baja.
De történt baj a Fényes családban, ők lent laktak a Patakban. Fényes Misi egy nagyon híres cigányprímás volt. Hát abban a családban egy napon két halott gyerek volt, Sanyi az idősebb fiú és a húga Ilonka is meghalt a sortűzben, 1956 december 8-án, a megyetanács előtt. Ez szörnyű élmény volt, még nekünk is, akik nem tartoztunk a közvetlen családhoz, de látva a szülők őrjöngését, azt nem lehet elfelejteni.
A legnehezebb munkát ma is a cigányok végzik, az építőiparban, a gyárakban. Meg lehet nézni: üveggyár, tűzhelygyár, a legkeményebb helyeken cigányok dolgoznak. Én most a tűzhelygyárban dolgozom, azért tudom hitelesen elmondani, mert most üvegeztem bent a csarnokban, ahol a kohó van. Hát ott többségében cigányok dolgoznak, becsülettel és keményen.
A hivatalos gondolkodás az volt, hogy szét kell szedni a cigányokat, de állítom, hogy amíg együtt laktunk közel sem volt ennyi probléma, mint most, hogy szanaszét vagyunk.
Itt tudtunk egymásról, az öregek fegyelmezni tudták a gyerekeket, nemcsak a sajátjukat, hanem a szomszédokéit is. Tiszteltük az öregeket. Ez az összetartás, ez az úgynevezett fegyelem már nincs meg.
Én úgy látom, hogy most nagyon sanyarú a sorsa a cigányságnak, persze nem azt mondom, hogy csak ők a szegények, mert itt ugyanúgy szegények lettek a magyarok is. De az nagyon szembetűnő, hogy ha különböző munkahelyeken leépítés van, akkor ebben elsők a cigányok. Tehát ebből a rossz helyzetből csak kultúrával lehet kitörni, úgy értem tanulással, művelődéssel, mert akinek legalább egy szakmája van, azt nem dobálják ide-oda.
A legnagyobb problémát abban látom, hogy most még iskoláztatni se tudják a szülők a gyerekeket, mert a mindennapi kenyér a gondjuk, a túlélés. Ebben kéne segíteni a társadalmi szervezeteknek valamit, hogy ezeknek az elesett szegény embereknek a gyerekei legalább tanulni tudjanak, mert ez az egyetlen út, más lehetőséget nem látok.
*Cigánydomb I-III. dokumentumfilm
(Az első salgótarjáni cigány közösség kialakulása és felbomlása – 1998-99)
A Palócföld folyóirat 2005./3. számában megjelent szöveg újraszerkesztett változata
