Kovács Bodor Sándor háromrészes dokumentumfilmje* alapján
2. Gyermekkor (folyt.)
Klajban Jánosné
Egy lakásban laktunk körülbelül tízen. A nagyszüleim, nekik a gyerekei és mi az unokák. Mint kisgyereknek nagyon jó volt ott, szabadok voltunk, nem bántott senki, a saját kis közösségünkben éltünk. Tulajdonképpen mindenki mindenkire odafigyelt, úgyhogy nekem a legszebb emlékeim ott vannak. Nagy szeretetben éltünk, sokan, szegényen, de igazán nagyon nagy szeretetben. Nagyon jó közösség volt az egész Cigányhegyen, szegények voltak az emberek, de segítőkészek. Nem éheztünk, a mindennapi kenyerünk megvolt, mert nagyapám dolgozott az üveggyárban, aztán még zenélt is, és anyunak a testvérei is dolgoztak, ők is az üveggyárban, édesanyám a rakodón.
Csák Béláné
Édesanyám meghalt, huszonhét éves volt, megfázott a háborúban, úgyhogy a nagyanyám nevelt engemet. Hát az szegény nem dolgozott sehol, csak bejárt ide a városba a Csiki családhoz takarítani. Én iskolába jártam, ő olyan istenfélő volt, oszt’ eljárt Szentkútra, és vitt magával mindenhova, kiskoromban. A saját gyerekei nekik már nagyon voltak, úgyhogy én voltam vele csak. Így nőttem fel őmellette. Az apukám megnősült, oszt’ ő nem törődött velem. Ott lakott a Cigányhegyen, csak nem foglalkozott velem, egyáltalán. Én nem is nagyon jártam hozzája. Akkor kellettem volna őneki, amikor az új házasságából származó gyerekei nagyobbak lettek, és én már tíz éves elmúltam, hogy vigyázzak rájuk. De a nagyanyám nem engedett hozzájuk, azt mondta: ne menjek oda, mert az anyukám megígértette vele a halálos ágyán, hogy nem ad neki, soha. Mikor meghalt, ez volt az utolsó kívánsága.
Édesanyámék tizennyolcan voltak testvérek, de hat gyereke meghalt szegény nagyanyámnak, úgyhogy élő tizenkettő volt. Ebből volt, aki gyári munkás lett, volt, aki kőműves, meg sokan zenészek. Az én apukám is prímás volt, meg az anyukámnak a fajtája az mind zenész lett, Budapesten. Csak már nem élnek szegények. A Csorba Gyulánál cimbalmozott a nagybátyám, és annak a gyerekei mind-mind híres zenészek lettek.
Másképp volt minden ott fent a hegyen. Jártak oda művészek rajzolni a gyerekeket, meg a felnőtteket. Mindig történt valami, és az tetszett a gyerekeknek. Mindenki jól érezte magát. Aki oda egyszer feljött, nem esett jól neki lemenni, mert olyan baráti kört kapott, hogy máshol azt nem kapta meg. Meg ott mindenki jó volt egymáshoz.
Oláh Béláné
A nagyszüleimre emlékszem tisztán. A nagyapám zenész volt, abból éltek, abból tartottak fenn tíz vagy tizenegy gyereket. A nagyanyám nagylóci volt, és úgy járt haza a faluba, ismerték még akkoriban. Törölközőket meg köteleket vitt, amiket ő csinált itthon, és cserébe adtak neki ennivalót. Hol szalonnát kapott, hol babot. Batyuval hozta haza a hurkát, a hurkazsírt, oszt’ abból nevelték fel a gyerekeiket, meg hát minket is, unokákat, mi is ott voltunk. Annyi unokája talán senkinek nem volt a hegyen, mint neki.
A Cigányhegyen nem zárták be éjszaka az ajtókat kulcsra, meg volt, hogy nyáron kint aludtak az emberek, szalmazsákon, „trozsákon”, úgy hívták. Kitették az udvarra, mert olyan meleg volt, oszt’ ott horkoltak, meg minden. Akkor a többiek az orrukat füvel csiklandozták, meg volt olyan, akinek újságpapírt dugtak a lábujjába, oszt’ meggyújtották. Persze a felnőttek csinálták ezt, mi gyerekek csak mentünk utánuk. Akkor kövekkel dobálták az ajtókat, odabent felijedtek. Volt olyan, hogy kitették a szennyest az udvarra, egy nagyteknőben beáztatták. A többiek meg fogták, oszt’ az ajtóba húzták, utána meg bezörgettek. Amikor a háziak kijöttek, felestek benne.
Oláh Jolán
Az apám zenész vót, az anyám meg egy igazi falusi asszony. Tizennyolc gyereket szült, nyolc meghalt, tízen maradtunk. Nagyon keservesen nevelt minket. Éjjel font, köteleket csinált, akkor ilyen törülközőt szőtt, és azt vitte falura. Azt eladta krumplié’, babé’, és így nevelt minket. A bátyám is zenész lett, 17 éves korában már zenekara volt.
Én nem mondhatom, hogy olyan rózsás lett volna az életem, de szerettem játszani, szerettem a zenét, a filmet. Hét éves voltam, amikor először elvittek moziba. Nagyon szerettem a filmeket, a régi színészeket. Akkoriban még nem volt úgy pénz szórakozásra, ezért kimostunk orvosságos üvegeket és visszaváltottuk, meg rongyokat is szedtünk, azt eladtuk, és abból megvettük a mozijegyet. Soha anyámtól tíz fillért nem vettünk volna el, sőt inkább adtunk neki.
3. Munka
Oláh Jolán
Én már 11 éves koromban elmentem dolgozni, mert kellett. Majdnem minden testvérem ugyanúgy dolgozni járt. 11-12-14 éves korukban a gyerekek gyárakban dolgoztak, ők nem akartak zenészek lenni, mert azt mondták, hogy nem akarnak koldulni, mert „kódis a muzsika”. Én meg máig azon az elven vagyok, hogy a zene az az élet. Lehet vele mulatni, lehet vele temetni fájdalmat, örömet, és ez nagyon szép.
Elmentem csemetét ültetni. Hajnal három órakor keltünk fel, nem is ismertem még akkor az erdőt, az volt az első munkám. Később a bányánál dolgoztam. Tíz kilós bunkóval törtem a palát, mert annyira nagyok voltak, és hát én 48 kiló voltam. Nagyon szerettek a munkások, három műszakban dolgoztam. Bezártam a gyerekeket lakatra, mikor már édesanyám nem élt szegénykém, mert ő nevelte a két nagyobbat, és amikor már meghalt, akkor így mentem dolgozni.
Bangó Kálmánné
A legtöbben az Öblösben dolgoztak, és nagyon jó munkások voltak, mert akkor volt a gyárban ilyen versenytábla, hogy ki dolgozik jobban, és nagyon sok cigány volt azon a táblán. Sokkal több volt talán, mint a magyar. Mert nagyon jól tudtak dolgozni, és jól is kerestek!
Oláh Pál
Én ledolgoztam az életemet. 12 éves koromtól dolgozom. Muszáj volt gyerekkoromban is, el kellett járnom a parasztokhoz kapálni, markot szedni. Mentem iskola előtt, vagy iskola után. Szüretelni jártunk, meg szecskát vágni, és ezért adtak egy szakajtó krumplit cserébe.
Én amikor ide kerültem, akkor hozzáfogtam, vályogot vertem, abból a vályogból építettem egy 3×3 méteres szobát, meg az erdőből hoztam fát, és lemeztetőt tettem rá. Hát ott éltünk a feleségemmel, mind a hat gyerekünk ott született.
Kik építették fel ezt az országot a II. világháború után? A cigányok! Nem láttam én egy parasztot sem a kubikusok között, pedig nagyon sok építkezést láttam, itt Salgótarjánban. Csak cigányok voltak a sitnyikek, de még a kőművesek között is voltak cigányok!
A cigányok építették fel ezeket a városokat, amibe’ most a parasztok uralkodnak. Azok, akik lenézik, meg utálják a cigányokat.
Balogh Balázs András
Szokás volt az ötvenes években, hogy összeszedték a semmittevőket, cigányokat meg parasztokat, és vitték őket állami gazdaságba summásként dolgozni. Tehát mentünk kapálni, aratni, és ezt az évek során rendszeresen megismételtük. A summás munkából nekem csak annyi volt a hasznom, hogy világot láttam és dolgoztam.
Ötvenhatban jött a forradalom, és amikor Pesten véget értek a harcok, akkor az ország sok helyéről vitték az embereket Budapestet újjáépíteni. Ott is dolgoztam, mint kőműves segédmunkás.
Csák Béláné
Iskolába jártam 5 osztályt. 14 éves koromban nagyanyám elvitt engem a kőművesekhez, elmentem dolgozni az Ingatlanhoz. Ott voltam négy évet, 18 éves koromban aztán férjhez mentem. Ezután már nem engedett a férjem dolgozni, ő Belspednél volt kocsikísérő akkor még. Utána oszt’ elment a Tűzhelygyárba, ott volt formázó, és onnan is halt meg szegény.
Csonka Jenő
Az előtt a magyar ember előtt, aki engem követ, oszt’ ledolgozik 43 évet, százhetvenöt napot, és az életbe még büntetve nem volt, ráadásul még kiváló sportoló is, én megemelem a kalapomat! Csak azt nem értem, hogy akkor miért nézik le azt, aki ugyanezt végig csinálta, csak egy kicsit barnább a bőre.
4. Ünnepek
Oláh Jolán
Hát ünnepet a vendégséget tartották, a húsvét volt ünnep, meg a karácsony. Ez a három mindig jeles volt.
A vendégségre nagyon készültek nálunk, ott a hegyen. Gyűjtöttek, megvették, ami kellett a sütéshez – főzéshez, és akkor mindenkinek volt mit kínálni.
Akkor a karácsonyunk olyan volt, hogy úgy gyönyörködtem benne, mert anyám nagyon szeretett sütni-főzni. Mi apánkkal készültünk, mentünk a templomba az éjféli misére, amikor anyánk már nagyfazékban főzte a töltött káposztát. Akkor a direkt erre a napra hizlalt libát levágták, pulykahús volt, disznónk is volt, úgyhogy nem voltunk annyira szegények, hogy nekünk ne lett volna ennivalónk.
Csonka Jenő
Az ünnep nálunk családon belül az volt, hogy minden évben édesapámnak a születésnapját megtartottuk. Ott rendes zenekar játszott, meg hát eszem-iszom volt, na. Anyám, szegény azt sem tudta mit főzzön, mit tálaljon. Akkor, ugye még fahordós sörök voltak Meghoztak egy hordó sört, csapra ütötték, oszt’ akkor ment a zene, egy-két napig is. Olyan jó hangulat volt, hogy most lagzikban nincs az, mint ami ott csak egy egyszerű kis születésnapon volt.
Oláh Pál
Így Kisasszony napkor volt a búcsú. Ez általában szeptember első vasárnapján szokott lenni. Hát ott nem volt olyan ház, ahol ne mulattak volna, vagy ha elment az ajtó előtt valaki, be ne hívták volna, hogy hát, gyere már be, igyál meg egy pohár bort. Ott úgy összetartott a nép, hogy hiába, hogy én idegen voltam itt Salgótarjánban köztük, de engem annyira befogadtak, annyira szerettek, hogy nem tudtam elmenni egy ház mellett, hogy ne szóltak volna rám, hogy hova mész Palikám, hogy vagy Palikám, gyere már be, üljél le egy kicsit. Ott csak vidámságot lehetett hallani, vagy látni. Ott állandóan muzsikáltak, énekeltek, táncoltak, el lehetett beszélgetni idős emberekkel. Amikor fiatalember voltam, tudtam velük beszélni, sokat meséltek a régi dolgokról, hogy hogyan éltek az őseik.
Ha volt egy virrasztás, mert valaki meghalt, először imádkoztak szokás szerint. De utána oszt’ olyan vicceket mondtak, meg filmeket meséltek ezek a régi öregek, hogy aki azt írta vagy rendezte, az nem tudta volna úgy előadni, mint ahogy ők elmondták.
Bangó Kálmánné
Hát úgy emlékszem, hogy amikor volt a Pünkösd, – mink ezt már rég elfelejtettük – hogy’ készülődött anyám. Képes volt kimenni háromszor-négyszer a haldára, mi is mentünk vele, hogy eladjuk a szenet, a fát, amit szedtünk, és az érte járó pénzt összegyűjtöttük. Abból sütött, főzött, hogy minden meglegyen, mert a Pünkösdöt azt megtartotta. Most már mink nem is tartjuk, nem is emlékszünk rá, úgyhogy teljesen más volt, mert akkor jöttek a rokonok faluról is, és megvendégeltük őket.
Klajban Jánosné
Az egy külön valami volt, hogy kihez jön több vendég, kihez jönnek mennél távolabbról rokonok. És tulajdonképpen így telepedtek oda nagyon sokan aztán, a 70-es évek elején. Eljöttek vidékről, látták, hogy itt jobbak a körülmények, mert általában Nógrád megyében jobban éltek a cigányok, mint más megyékben. Itt volt az ipar, tudtak jobban dolgozni, és így ezért többen be is vándoroltak.
Balogh Balázs András
Van ez a vendégség, ami itt szokott lenni, úgy mondják: búcsú – meghívtak engem vendégségbe. El is jöttem Egerből ide, és mit ad Isten, úgy jött a helyzet, hogy én innen vissza aztán már nem mentem, sehova.
Csák Béláné
Olyan gyerekkorom volt, hogy tőlem lehetett Mikulás, Karácsony, bármi, én nem kaptam soha semmit, mert nem jutott. Más gyerekek kapták az ajándékokat. Nagyanyám szegény volt, oszt’ ezt a tanácsi segélyt kapta, hatszáz forintot, vagy mennyit kapott havonta szegény.
1960. április 18-án volt a lagzim, május 18-án meg töltöttem a 18. évet. Egy hétig tartott a lagzim. Hordóstól hordták a sört, úgy ütötték csapra, meg korsóban voltak a pálinkák. Egy hatalmas disznót levágott a nagyanyám. Úgyhogy a vőlegény már unta, hogy egy hétig nem tudott lefeküdni, mert a vendégek, csak gyöttek-mentek, ittak- ettek. A végén, amikor gyött valaki arra kifele, a kezébe nyomott egy nagy korsó sört, hogy minél előbb fogyjon már el. Hát nászút az nem volt, de nagyon nagy lagzim volt, annak híre ment. De hát hol vannak már azok az emberek…
Ott még éreztük az ünnepet, itt már nem. Ha jött a vendégség, a húsvét, vagy a karácsony nagyon éreztük, az ember készült rá, egy hónappal előtte. Jöttek az idegenek, sütöttek-főztek. Ott mindenki takarított, kívül-belül meszeltek. Érezték az ünnepet, jó volt.
5. Elköltözés
Csonka Jenő
Nekem nagyon rossz volt. Megnősültem, kikerültem az anyósomhoz Károlyira, majd aztán kaptam egy szoba-konyhás lakást, ugyan ott.
Akkor már a magam gazdája lettem, de én minden nap lejártam anyámékhoz. Nehéz volt megszokni Károlyit, hát mégis a Cigányhegyen születtem, meg ott voltak a barátok, ott voltak az ismerősök, oszt’ nekem hiányozott nagyon. Én minden nap mentem, a mai napig is hiányzik. Annyira jó barátok voltunk, összetartottunk. Jöttünk jobbra, mentünk balra, de olyan kirívó bitangságokat soha nem csináltunk, mint amiket sajnos, most csinálgatnak a gyerekek.
Meghalt szegény apám, ő mondta is, ha én meghalok, nem fogtok összetartani, megszűnik minden, oszt’ szegénynek igaza is lett. Teljes egészében a család is szétomlott. Mert amíg édesapám élt, hiába, hogy már csak ketten voltak otthon, szinte minden nap legalább ketten-hárman a gyerekek közül meglátogattuk őket.
Oláh Pál
A legkisebb lányom 10 hónapos volt, amikor elkerültünk Józsefire lakni. Hát ott kaptunk ilyen fabarakk lakást, egy régi bányászház volt az. Onnan kezdtek járni a gyerekek iskolába. Majd annyira feszült volt a helyzet, hogy amikor a gyerekek hazajöttek az iskolából, gyorsan leültek tanultak, írták a házi feladatot, de már kapták is magukat, és szóltak, hogy megyünk a mamáékhoz. Mentek a Cigányhegyre. De én is úgy voltam vele, nem volt olyan nap, hogy ne mentem volna ki, munka előtt vagy munka után. Én nekem minden áldott nap ki kellett mennem. Már csak azért is, hogy mit hallok, mit látok, hogy mi van. Ez mindig így ment. Mindaddig, amíg ott laktak az anyósomék. És ők voltak a legutolsók, akik lejöttek onnan.
Azt az időt és azt a helyet, ahol én laktam a Cigányhegyen, a mai napig visszasírom. Mellettem lakik egy illető, aki szomszédom volt a hegyen – jaj, ott volt jó, emlékszel rá, és ez így megy minden nap, mindenki csak ezt tudja mondani! Ott volt jó. Hiába, hogy kunyhókba’ éltünk, nem volt ékes bútorunk, a padlót agyaggal mázolták, de együtt voltunk.
Bangó Kálmánné
Hát én úgy költöztem el, hogy már a három nagyobb gyerek megvolt. Egy szobába laktunk, három gyerekkel. Be volt már adva a lakásigénylés, egyszer pont ilyen nagy eső volt, és beszakadt a tető. Oszt’ kijöttek a tanácstól és mondták, hogy, hú, ebbe már nem lehet lakni, ez nagyon életveszélyes, oszt’ így adtak Pálfalván nekünk egy szoba-konyhát. Nagyon szegényesen jöttünk el, mert egy szekrényünk volt talán, és két ágyunk, de még ennek is örültünk, hogy van már egy normális házunk.
Még akkor sokat visszajártunk, minden héten mentünk a gyerekekkel, mert ott lakott apu meg anyu, oszt’ még azért hiányzott. Jobban éreztük magunkat ott, az jó környezet volt akkoriban. Még sokan visszamennének lakni oda. Én is elmennék…
Csák Béláné
El kellett, hogy hagyjuk, mert lebontották. De Idegérbe, amikor kikerültünk, ott is csak szoba-konyha volt a hat gyerekkel. Ott laktunk 18 évig a férjemmel, meg a nagyanyám is ott élt velünk, onnan jöttünk oszt’ ide a Zöldfa útra.
Néha visszamentünk, azután, hogy lebontották végleg. Kíváncsiak voltunk, hogy néz ki mégis, az a hely, ahol valamikor laktunk. Nem lehet azt elmondani, hogy milyen jó érzés volt ott élni. Úgy talán már nem is fogjuk magunkat soha, mint ott. Amikor az ember szeretne egy jót álmodni, csak arról tud. Én már nagyon sokat álmodtam azt, hogy újból ott lakunk a Cigányhegyen.
Jó volt, jobb volt, mint Idegérben, mert ott már nem voltunk olyan barátságban, mint a hegyen. Ottan összetartott mindenki, oszt’ az nagyon hiányzott eleinte, mikor elköltöztünk. Itten Pálfalván annyiból jobb, hogy kényelmesebb, nem kell vizet hordani, nem kell tüzelőt venni, hurcolni, le s föl. Ott nagyon sokat dolgoztunk, mert tényleg néha kimerült az ember, ha fiatalon jobban is bírta magát, és mostan öregségünkre ez üt ki rajtunk, ez a sok munka. Mert nagyon sokat dolgoztunk, gyerekek is voltak, azokra mosni, főzni, takarítani, hiába, hogy csak egy szoba volt. Vízért le kellett menni egészen a patakba, olyan 200-300 méterre lehetett a nyomós kút, és a mosáshoz rengeteg víz kellett. Akkor még nem volt se mosógép, se centrifuga. Teknőbe’ súroltuk a ruhát, keféztük, szappanoztuk.
Mostanra mindenki nagyon kivakarózott. Ahogy onnan elkerültek mindenfelé, oszt’ látták ugye a többséget, hogy azoknak milyen életük van. Olyanok voltunk, mint a majmok, mondjuk ki, mert utánoztuk a többieket, hogy ennek most ez van, és az milyen szép, hát vegyünk mink is, hogy ne legyünk elmaradottabbak.
Már a gyerekeim sem úgy élnek, mint én, azok is másképp: jobban, szebben, modern életben élnek.
Klajban Jánosné
Hát volt, aki építkezett, akinek jobban ment, és voltak gyerekei, akik után megkapta a szoc-polt. A Kavicsosba és a Művésztelepen, szóval ilyen kiesőbb részeken kaptak telket. Volt olyan, aki belebetegedett, hogy ott kellett hagynia a hegyet, hogy kiszakadt abból a környezetből, mert ott mindenki elfogadta egymást.
Egy új környezetben nehezen fogadták el, főleg, hogy előítéletekkel voltak a cigányokkal szemben, hiába volt rendes meg tiszta, de ha valahova odakerültek, főleg ha egy helyre több cigánycsalád, akkor már skubizták, ugyan milyenek, meg fúrtak-faragták. Volt, akit megismertek, megszerették, de volt, akit bizony, addig noszogattak, amíg el nem ment onnan.
A Zöldfa úton nagyon szép volt az a lakás. Örültem neki, ugye egy putriból bekerülni egy szép lakásba, nagyon nagydolog volt. És bizony, mikor mondták az ott lakóknak, hogy egy háromgyerekes család jön ide, és az asszony az cigány, mert a férjem nem az, hát nem nagyon örültek neki. Ezt már évekkel utána tudtam meg, mert nagyon jó viszonyba kerültem az ottani lakókkal, meg a házmesterrel, és ő mesélte, hogy, bizony, amikor idejöttünk, ők bementek a tanácsra, hogy hozzájuk ne tegyenek cigányt. Aztán amikor elköltöztem onnan, akkor még sírtak is, úgy megszerettek. A mai napig tartom velük a kapcsolatot.
Maga a hely, ami vonzott vissza. Ott születtünk, ott éltünk, és elég soká, ameddig csak lehetett, vissza-visszamentünk oda. Még most is sokat vagyok ott álmomban. Jó volt ott. Ha nem lettek volna olyan rosszak a külső körülmények, akkor jó lett volna, mert ott szeretet volt, más volt, mint most. Nem ilyenek voltak az emberek, mint ma. Teljesen elvadult a mi fajtánk is. Sajnos.
(folyt. köv. szombaton)
*Cigánydomb I-III. dokumentumfilm
(Az első salgótarjáni cigány közösség kialakulása és felbomlása – 1998-99)
