Jézus után csupán néhány évvel, amikor a tanítványai szétszéledtek a Szentföldről, de még csak egy kis szektaként próbálták téríteni a népeket, a Földközi-tenger túlpartján felsírt egy kisbaba, akit a történelem Epiktetosznak nevezett. Sztoikus filozófus lett belőle. Török, görög, római régiókban élt, majd iskolát alapított és vezetett. De vajon melyik volt a legjobb mondata a görög bölcsnek? Ebből a cikkből kiderül. Vigyázat, szigorúan szubjektív vélemény következik!
Sztoa
Tűző nap elől húzódtak be a korabeli görög filozófusok az árnyékos oszlopcsarnokba (sztoa), hogy a tanítványokkal alaposan átbeszéljék az élet nagy dolgait. Nyüzsgő piacozás folyt körülöttük, kereskedés, politizálás, esetleg fiatalok kergették egymást szerelmes szívvel. A filozófusok egy csöndes sarokba vonultak. Talán magukhoz vettek egy kosár érett olajbogyót is, jóízűen falatoztak és közben elmélkedtek.
Mi végre vagyunk itt a Földön? – kezdhették az emberiség talán egyik legalapvetőbb kérdésével. – Mi a helyes viselkedés? Hogyan legyünk boldogok? Milyen a jó élet? Milyen egy jó társadalom? A nap már lenyugvóban volt, amikor az utolsó olajbogyó is elfogyott a kosárból, viszont a kérdéseknek nem volt végük. A felvetett témák megvárták a következő napfelkeltét, hogy a csarnok hűvös sarkában másnap a filozófusok újra elővegyék őket, és próbálják megfejteni az élet nagy titkait.
Könyvecske
A termékeny beszélgetésekből és tanításokból Epiktetosz állítólag semmit sem írt le. Nem így a tanítványok! Voltak köztük olyanok, akik fontosnak érezték mesterük szavait megörökíteni, ezért lejegyezték. Ebből született meg a szerény címmel bíró mű: Epiktetosz kézikönyvecskéje. És ebben bújik meg az öreg mester legjobb mondata.
Kiváló gondolatok és ragyogó mondatok gazdagítják Epiktetosz könyvecskéjét. A 21. század emberének is érdemes megállni néha, és egy hűvösebb sarokba vonulva elgondolkodni a görög elődök mondatain. Sőt, talán nem haragszik meg Epiktetosz, ha vitába is szállunk vele! Tessék, csak tessék! Feltéve, hogy értelmesen érvelünk, vagy bölcsen kérdezünk.
No, de mielőtt még magára hagynám a kedves olvasót, hogy egy tál érett olívabogyó társaságában elmélyült beszélgetést folytasson a görög filozófia mestereivel, hadd mondjam el gyorsan a kedvenc mondatomat Epiktetosz kézikönyvecskéjéből. Így hangzik: „az életben úgy kell viselkedni, mint a lakomán”
Semmi társadalom? Semmi isteni teremtés, semmi lélekvándorlás? Semmi nagyívű gondolat? – kérdezheti joggal az olvasó. Semmi ilyesmi. Mégis, ez a szimpla mondat úgy megfogott, mikor néhány évvel ezelőtt olvastam, hogy azóta sem megy ki a fejemből. Különösen, ha tovább olvassuk, mert akkor pontosan megérthetjük a mester magasröptű gondolatát. Így hangzik tehát a kézikönyvecske XV. fejezete:
„Emlékezz erre: az életben úgy kell viselkedni, mint a lakomán: körülhordoznak egy tálat, – éppen hozzád ér, – nyújtsd ki a kezed és szerényen vegyél belőle. Ha elmegy melletted, ne állítsd meg! Ha meg nem jön, ne fürkéssz utána sóvár tekintettel, hanem várj türelemmel, amíg hozzád ér! Így viselkedj a gyerekekkel, az asszonnyal, a hivatalokkal, a vagyonnal szemben is, s méltó leszel arra, hogy az istenek asztaltársa légy. Ha pedig az eléd tett ételekből nem veszel, hanem eltekintesz fölöttük, akkor nemcsak a lakomájukon veszel részt, hanem együtt fogsz uralkodni az istenekkel.”
A vallások iránt érdeklődőkben itt most felsejlik némi tanítás a buddhizmus vágytalanságából, esetleg a zsidó-keresztény hagyomány böjtjeiből, vagy a taoista út-on haladásból, szóval különböző helyekről hangozhat vissza az üzenet magja. A sóvárgás, az emelkedettség, a vágyak és a függetlenség, az anyag és a szellem dinamikus örök viszonya.
Hogyan tovább?
Napsütés, érett olajbogyók, futkározó szerelmes fiatalok, a csarnokban pedig gazdag és jómódú kereskedők. Elmélyülten nézi a kavalkádot az ifjú tanítvány. Olyan ez, mint a lakomán. Tálcán kínálja az élet. Mit tegyen most a résztvevő? Hogyan tovább? Habzsoljon, csipegessen, vagy inkább elutasítson? Válasz nincs, viszont a nap lement, így aztán haza kell lassan ballagni. Otthon pedig pihenni, majd másnap a termést leszedni, a bogyókat kosárba rakni, kivinni a piacra és eladni. Válasz továbbra sincs. Fránya filozófusok!
A kis könyvecske a sarokba dobva várja aztán, hogy a napfelkelténél ismét kinyissák és a kérdéseket feltegyék. Gondolkodó emberek újabb és újabb generációja próbál válaszokat kapni, keresni, kutatni, és ki tudja, egyszer talán majd együtt fognak az istenekkel is uralkodni. Addig pedig az olajbogyókat jóízűen falatozzák, termelik és árulják, nyugodtabb óráikon pedig a töprengők meg-megállnak, a csarnokban leülnek, és az élet nehezebb kérdéseit feszegetik.
Hullámzó kósza hajtincs tapad izzadságcseppbe a töprengő tanítvány homlokán.
Írta: Séra András, A Kolostor Őre, blogger
