Stendhal azt írta Rossiniről, hogy Napóleon halála óta ő az az ember, akit naponta emlegetnek a földkerekség legkülönbözőbb szegleteiben, és dicsőségének határai egybeesnek a művelt világ határaival. Igazi felüdülést kínál a Müpa január 29-én 19.30-tól sorra kerülő online Rossini gálaestje, amelyen az operairodalom gyors munkatempójú, lezser szerzőjének vidámító dallamait hallgathatjátok. A magát nagy Rossini-hívőnek valló Kálmán Péter, a világ operaszínpadain is otthonosan mozgó basszbariton művész osztotta meg velünk gondolatait a parádésnak ígérkező estről. (A Müpa virtuális hangversenytermébe a belépés díjtalan.)
Ön szerint mi a titka Rossini népszerűségének?
Sokakhoz hasonlóan én is azért szeretem a vígoperáit, mert rendkívül szórakoztatónak tartom őket. Amikor az ember egy kissé elkámpicsorodik az élettől, és meghall egy jó Rossini áriát vagy duettet, az bizonyosan mosolyt csal az arcára. Nagyon szeretem ezt a fajta könnyed, vicces, az élet komolyságát, komorságát elvenni képes muzsikát.
Mikor énekelt először Rossini-darabban és milyen élmények fűzik ehhez az első alkalomhoz?
Az első szerepemet itthon énekeltem, A sevillai borbély Figaro szerepét, amikor még igazi baritonszerepeket kaptam. Ez azóta változott, most már inkább basszbariton, basszus szerepeim vannak. Az előadást Szinetár Miklós rendezte az Erkelben, és többféle emlékem is fűződik hozzá. Az egyik ilyen, hogy a találkozásom Rossinivel úgy kezdődött, hogy az egyébként is rendkívül nehéz belépő ária közben hatalmas magasságból kellett leereszkednem a zsinórpadlásról egy pici kis drótszerű valamin, ami rögtön a főpróbán beakadt és eldőlt az oldalára. A szívem villámgyorsan dobogott, az volt az érzésem, hogy fejre fogok esni harminc méterről. Mivel ez az ária elég magas hangfekvésű a baritonoknak, mindig fontos volt számomra, hogy ez az első ária hogyan sikerül, mert ez rányomja a bélyegét az egész előadásra. Így az első alkalommal nagyon komolyan kellett dolgoznom ahhoz, hogy ne annak fényében teljen az egész este, hogy az elején a „baleset” miatt hogyan sikerült a belépőm. Nagyon szerettem ezt a szerepet, mert ez volt az első komoly feladatom Rossini operában.
Milyen palettát mutat be a művekből ez az est, és van-e olyan ezek között, amely az ön szívéhez különösen közel áll?
Több is van, három olyan darab hallható majd, amelyben énekelek. Az első az Olasz nő Algírban. Mustafa főszerepét Cecilia Bartolival énekeltem a Salzburgi Ünnepi Játékokon három évvel ezelőtt. Ez egy különösen vicces szerep, az egyik olyan karakter, amit játszani szoktam. Különösen sok lehetőséget rejt színészileg és hangilag is, és számomra a színészi játék mindig fontosabb, mint maga az éneklés. Szintén kedves nekem a Hamupipőke apukaszerepe, amely tulajdonképpen a gonosz mostoha operai megfeleltetése, ezt Seattle-ben énekeltem utoljára. Azért szeretem, mert van benne hadarás, vicces éneklés, komédia, ez kifejezetten az én műfajom. A sevillai borbélyból is énekelünk Horváth Istvánnal egy duettet a második felvonás elejéről. Ez azért érdekes, mert jól mutatja, hogy az életem során öregedtem és mélyült a hangom, Figaro után Bartolo doktor szerepe lett az enyém.
A szerző, Gioachino Rossini maga is olyan lezser, bohókás, időnként komikus ember lehetett, mint amilyenek a művei?
Nehéz ezt megmondani, hogy a szerző azonos-e a produktumai jellemzőivel. Az igazi komédiások a színpadon mindig vicces emberek, de a magánéletükre nagyrészt pont az ellentéte igaz, sokkal szomorúbbak, magukba fordulóbbak. A személyiségét nem feltétlenül mondanám vidámnak a könnyed, jókedvű zenéjéből kiindulva.
Beszéltünk a rengeteg külföldi fellépéséről, hogyan éli meg a mostani időszakot ebből a szempontból?
Mindenki máshoz hasonlóan nagyon nehezen. Én most éppen Chicago-ban lennék, illetve egy nagyon fontos szerepem lett volna, Don Pasquale-t énekeltem volna szintén Cecilia Bartolival, a Salzburgi Ünnepi Játékok száz éves évfordulóján. Amikor az egész elkezdődött, akkor csak néhány dolog maradt el, azután jöttek folyamatosan az előadástörlések. A tavaszi lemondásoknál reménykedtem, hogy a nyári koncerteket meg lehet majd tartani, végül ezek is elmaradtak. Szeptemberben énekeltem volna Dulcamarát a Szerelmi bájitalban Seattle-ben, ezt is lemondták. Októberben kiderült, hogy februárban Chicago-ban sem tudok fellépni a Figaro házasságában. Ez mindenkinek nagyon nehéz helyzet, de a streamelt esték azért egy picit kárpótolni tudják az embert. Az igazi élményt nekünk a nézők jelenléte adja, a velük való kontaktus lehetősége és az általuk adott visszajelzések. E nélkül nagyon nehéz, a nézőtér fájóan üres ilyenkor.
Mi segít a művészeknek felülkerekedni ezen online előadások közben?
Amikor próbálni megy be az ember, akkor is igyekszik száz százalékon teljesíteni, és ilyenkor sincsenek ott a nézők, tehát mi azért ehhez valamennyire hozzá vagyunk szokva, a házi főpróbán is csak a színpadon van élet. A színpadi rutinra kell most hagyatkoznunk, más választás nincs, amíg a nézők nem jöhetnek be újra a koncertekre. Odaképzeljük őket vagy a kamerába nézve énekelünk, és olyankor úgy érezzük, hogy eljut azért valami hozzájuk abból, amit közvetíteni akarunk feléjük.
Mivel ajánlaná a nézőknek ezt az előadást?
Ez egy nagyon klassz, könnyed kikapcsolódás lesz, Rossini nyitányokkal, duettekkel, áriákkal. Azt remélem, hogy a nehéz időkben meg tudjuk mosolyogtatni a színházra kiéhezett nézőket ezzel a zenével.
