A napokban jelent meg Böszörményi Gyula A Barnum-rejtély című regénye a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában. Az olvasók által türelmetlenül várt új Ambrózy-kötet kapcsán Saly Noémi muzeológus, történész, író kérdezte a szerzőt.
S. N.: Már az előző kötetekben is kedvvel szerepeltettél olyan hősöket, akik valamiképpen a társadalom perifériáján vannak. Itt ezeket a köröket még tovább feszegeted életkor (gyerekszereplők és öregek), társadalmi hovatartozás (bárónő és kolduskirály), vagy épp a „másság” (a cirkusz összes „csodabogara”) szempontjából. Szándékos ez, vagy menet közben alakultak/alakították így egymást a figurák?
B. Gy.: Az élet akkor is sokszínű, ha sokan jobb’ szeretnék azt uniformizálni, egységesen ilyen vagy olyan „szagúvá, árnyalatúvá, állagúvá” tenni. „Aki nem lép egyszerre…” – ismerjük ezt az ostoba (ostoba és káros, mert azt igyekszik játékos formában a gyerekember fejébe verni, hogy „légy szürke, különben nincs jutifali!”) mondókát, pedig bizony egyszerre masírozni unalmas és rossz dolog. Híressé, sikeressé, kiemelkedőt alkotóvá mindig azok váltak, akik „csakazértsem!” léptek egyszerre, akik felrúgták a szabályokat és mertek új utakat keresni. Így van ez ma, de így volt ez az 1900-as évek Budapestjén is, amikor az addig csendes, poros, sáros, a többi európai fővároshoz képest igencsak elmaradottnak számító két település, Pest és Buda egyesült, majd robbanásszerű fejlődésnek indult. Nem véletlen, hogy a Barnum és Bailey sajtósa így emlékezett ránk: „Budapest kiérdemelte a „Kelet Párizsa” címet, amit jól megszolgált. A város ugyanis a legvállalkozóbb szellemű, mellyel a kontinensen tett egész turnénk során találkoztunk.” A kérdésre válaszolva: az Ambrózy-sorozattal nem csupán szórakoztatás a célom. Én valódi időutazásra szeretném vinni az olvasóimat, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a századfordulós Budapest fény- és árnyoldalait egyaránt őszintén elé tárom. Igen, az akkori magyar fővárosban csodás toalettekben sétáltak a napernyős hölgyek a Városligetben – de hazatérve a cseléd dolga volt levakarni cipőcskéjükről a bűzös lócitromot! És igen: fess katonatisztek grasszáltak a Sugár úton, a kávéházak pedig (ma már legendás) írókkal, költőkkel, festőkkel voltak teli – ám eközben a külvárosok nyomortelepein embertelen körülmények között éltek a gyári munkások családjai, gyerekbandák fosztogatták a kereskedők szekereit, a Csepel-sziget csúcsánál pedig naponta fogták ki az öngyilkosok felpuffadt tetemeit! Ha hiteles, azaz korhű akarok lenni – márpedig az Ambrózy-sorozatnak épp ez az egyik alappillére! –, akkor mindezt egymás mellett kell bemutatnom. Ilyen értelemben szándékosak és tervezettek a fény/árnyék helyzetek, de persze írás közben megtörténik, hogy valóban a szereplők követelnek ki maguknak egy-egy fordulatot.
S. N: Nagyon szép, ahogy megmutatod: minden másság mélyén ott van az „ugyanolyanság”, az emberek alapvető testvéri hasonlósága, de ezt nem eszményítéssel éred el, hanem épp ellenkezőleg, gyerekes gyarlóságaink, közös esendőségünk által tárod fel. Mennyire befolyásolt a regény írásakor az, ahogyan a mai hatalom kezeli a másság megítélését?
B. Gy.: A mai „hatalom” a másságot legszívesebben betiltaná, eltörölné, uniformizálná, mert számára az zavaró, bosszantó, sőt, bűnös létállapot. Ugye emlékszünk: „Aki nem lép…”! Regényírás közben viszont mindez engem tökéletesen hidegen hagy: még csak az kéne, hogy a Barnum sátorvárosában bolyongva a mindenkori „hatalom” bolondériáival foglalkozzam! Engem Barnum „csudabogarainak” bemutatása során megint csak a hitelességre való törekvés motivált, és mivel életem jelentős részét ilyen (ha nem is cirkuszi) „csudabogarak” között töltöttem – lévén magam is az! –, így belülről, közülük „kiszólva” tudtam elmesélni, milyenek ők, milyenek vagyunk: emberek, mint bármely más homo sapiens! Hozzá kell tennem, hogy a Barnum musical „This is me!” című dala szerintem ennek a témakörnek az eddigi legjobb, legütősebb zenei feldolgozása! Azt gondolom, hogy az abból kihallható dacos, fogcsikorgató ellenállás, élni akarás volt az, ami engem is életben tartott, mikor a múltban olykor-olykor nagy volt körülöttem és bennem a „córesz”.
S. N.: A cirkusz az emberek fejében vidám mesevilágként él, ám te néhány színes, izgalmas pillanatot leszámítva szinte semmi mást nem mutatsz meg belőle, csak a hátországot, ami nemcsak ronda, de agyonszervezettségével, félkatonai fegyelmével valósággal riasztó. Ha ezzel üzenni akartál, érteni vélem, de akartál-e?
B. Gy.: Egyrészt azt leírni, hogy miként szállt a légtornász a manézs fölött, hogyan esett orra Spader Johnson, a kor világhírű bohóca, vagy pörgetett egyszerre ötven tányért bambuszrudakon a Nanakusa csoport, nem túl izgalmas. A cirkuszi előadást látni kell, szagolni kell, csak úgy teljes az élmény. Másrészt – és főleg ez motivált abban, hogy inkább a hátteret mutassam! – a korabeli újságok riportjainak (és persze az Arcanum adatbázisnak!) hála olyan tűpontos, aprólékos beszámolók birtokába jutottam a Barnum és Bailey utazócirkusz működéséről, hogy már-már valóban a trupp tagjának éreztem magam. Úgy gondolom, sokkal érdekesebb megtudni, mi zajlik a színfalak mögött, mint papírra vetni a Barnum előadásait, ami – ha jóval nagyobb léptékben is – szimpla cirkusz volt a szokásos szereplőkkel. Arról pedig, hogy a truppban élők mennyire voltak szabadok, vagy sem, órákat lehetne elmélkedni: én nem látom olyan sötéten, mint te. Sokáig az volt az általános vélekedés, hogy Barnum gonosz módon, gátlástalan kapitalista módjára csak kihasználta a „csudabogarakat”, úgy mutogatva őket, mint a bazári majmokat – ez azonban nem igaz! A „humbugkirály” valóban rengeteget keresett a fura, sokszor hátborzongató „mássággal” élő emberek által, de nagyon busásan meg is fizette őket, és ami még ennél is fontosabb, biztonságos életkörülményeket nyújtott nekik! Ne feledjük: a századfordulón járunk! Akkoriban egy sziámi ikerpárnak, szakállas nőnek, végtagok nélkül született embernek sokkal nagyobb esélye volt arra, hogy kitaszítják, bolondházba csukják, koldussá aljasítják, sőt, egyszerűen agyonverik, mint „szörnyszülöttet”, mint bármiféle normális, elviselhető életre. Így tehát Barnum szó szerint életeket mentett, és ő maga is jól keresett ezzel, miközben nagyon is megbecsülte azokat, akik a pénzt hozták neki: a Freak azaz Szörny Show fellépőinek 90%-a egyben a Barnum és Bailey igazgatótanácsának is tagja volt! Üzenni tehát, ha akartam is, legfeljebb annyit, hogy így működött a világ legnagyobb show-ja, mert csak így működhetett: egyszerre volt kockázatos üzleti vállalkozás, a „csudabogarak” számára pedig életmentő csapda, amin kívül kerülve sokkal rosszabb, vagy épp semmilyen életük nem lett volna.
N. S.: Érdekes a regény szereplőinek viszonya az anyagi javakhoz („nem adom a krumplitörőt” vs. „fogalmam sincs, mennyi a cirkusz napi bevétele”). A bűncselekmények igazi mozgatórugója mintha nem is a pénz, inkább a rendszer fenntartásának szándéka volna, amiben a pénznél sokkal fontosabb az információ. Akinél az információ, annál van a tényleges hatalom. Jól látom-e, hogy ez a mai világunkra oly jellemző gondolat a regény egyik kulcsa?
B. Gy.: Szerintem a pénz sosem mozgatórugója a bűntetteknek. A pénz csupán a cél, a bűntett pedig az eszköz, amivel megszerzik azt, de a motiváció, ami az egész cselekménysort elindítja és mozgatja, nos, az sosem más, mint az emberi aljasság, mohóság, beteges vágy. A regénybe valóban „belelátható” a korunk információ-alapú társadalmi berendezkedésére való utalás, de hát ez a szituáció (aki tud bizonyos dolgokat, azé a hatalom) akkor sem volt másként! Bailey tényleg nem tudta pontosan, hogy mennyi a cirkusz napi bevétele, mert hatalmas összegek áramlottak be és ki folyamatosan. A napi kiadások ráadásul nem csak a személyzet és az állatsereglet ellátásának költségeiből álltak, de – és ez kicsit kesernyés ízt ad a cirkusz és Budapest kapcsolatához – a Fővárosi Közgyűlés (látva a Barnum előadásaira özönlő tömeget) a homlokára csapva szinte naponta vetett ki újabb és újabb adókat a cirkuszra (mutatványosi díj, községi pótadó, szegényházi járulék, városi vám, sínkoptatásért fizetendő díj stb.), pedig korábban már minden költségről megállapodtak. Ehhez jöttek még ama drága pesti hölgyek és urak „akciói”, akik azért fordultak panasszal a hatóságokhoz, mert a cirkuszban járva festékes lett vagy elszakadt a ruhájuk, és ezért kártérítést követeltek. Bailey mindent és mindenkit szó nélkül kifizetett, amiről a fővárosi lapok be is számoltak, így amikor a trupp az országos turnéra indult, minden magyar város jó alaposan megvámolta őket (plusz adók kiötlésében akkor is menők voltunk!), és a szögbe akadt, festékfoltos ruhák száma is megszaporodott. Ami pedig a krumplinyomót illeti: hát melyik tisztességes szakácsné engedné át az utódjának könnyű szívvel a már rég kezéhez koptatott, szeretett szerszámát?
S. N.: Nagyon tetszik, hogy a nyomozóknak ilyen sokféle figuráját sorakoztatod föl: hivatásos rendőrök több rangosztályból, amerikai Pinkerton-detektív, sőt, rendőri riporterekből kettő is akad: egy vén róka meg a kezdő, végül pedig ott van Mili és az ő amatőr segítői. Rajtuk keresztül nem csak az világlik ki, milyen sokféle szempont érvényesülhet egy bűntény felderítésekor, de az is, hogy ugyanabban az ügyben mindenkit más „igazság” érdekel. Van igazság? Keressük?
B. Gy.: Sajnos egyre kevesebben keresik, mert kényelmesebb megteremteni, kitalálni, ízlés szerint színezni, fűszerezni egyfajta „saját igazságot” – vagyis azt, amit annak vélünk, mert éppen az tetszik, az a nekünk való, oszt jóccakát! A többiek „igazsága”, az meg nem érdekes, sőt, amennyiben nagyon kellemetlenül böködi a saját kényelmes, belakott kis világnézetünket, akkor egyenesen hazugság és punktum. Meg kéne végre tanulnunk odafigyelni egymásra és elfogadni, hogy bizony olykor tévedhetünk is. Ez azonban mostanság mifelénk nem trendi. Helyette van a „nálam az igazság, mindenki más pedig…” (a pontozott rész saját ízlés és szókincs szerint kitöltendő).
S. N.: Elképesztő mennyiségű valós tényből raktad össze a könyv hátterét: nem csak a korabeli Budapestet, de a cirkuszt is, valós szereplőkkel, hiteles életrajzi adatokkal. Nem véletlenül kaptál az olvasók szavazatai alapján a minap Dugonics András-díjat „2020 legjobb történelmi regényírója” kategóriában. Miért gondolod ennyire fontosnak a történelmi hitelességet egy regényben?
B. Gy.: Valós történelmi eseményekre és személyekre építeni egy regényt kínkeserves és egyben gyönyörteljes feladat. Egy-egy könyvre a felkészülést mindig azzal kezdem, hogy meghatározom az időt (a Barnum-történet esetében ez 1901. március 30. és június 10. közé esik), mely alatt a történet játszódni fog, majd szépen elolvasom a korabeli újságokat, hogy lássam, mi érdekes, fontos, felhasználható dolog esett meg akkoriban. Ebben a fázisban gyakran előfordul, hogy olyan eseményre (betörés, gyilkosság, tűzeset, vagy akár Széll Kálmán miniszterelnök váratlan inspekciója a főkapitányságon) találok, amit mindenképp szeretnék beilleszteni a saját történetembe, ezért megváltoztatom azt. A valós eseményekre úgy tekintek, mint csontvázra, amire aztán szépen ráigazgatom a fantázia izom-, ín- és bőrszöveteit, addig csinosítva, rendezgetve őket, míg meg nem születik az új, eleven, hús-vér regény. Olyan ez, mint egy izgalmas kirakó, ami menet közben rettenetesen sok fejfájást képes okozni. Előfordult, hogy egy adott helyszín tökéletesen illett a sztorimba, tán már bele is írtam, ám ekkor előkerült egy új információ, miszerint az adott épületnek az én történetem idején még az alapjait sem rakták le: ilyenkor, ha könnyezve, fogcsikorgatva is, de törölni kell a helyszínt, mert csalni, azt tilos! Miért az? Mert ha az író történelmi alapokon nyugvó regényt kíván létrehozni, akkor azt egyetlen pici sündörgés, csúsztatás, „no, ez még belefér”- alapon meghozott döntés is teljességgel hiteltelenné tenné. Másrészt a történelmi hűség azért is fontos, mert ezek a regények a századfordulós Budapestről, déd- és ükanyáinkról és apáinkról szólnak, az ember pedig nem kezd el össze-vissza hazudozni, sumákolni a saját múltjáról (még akkor sem, ha ez viszont manapság nagyon is trendi)! Az Ambrózy-regényeken keresztül mindig próbálok az adott korról valóban hiteles, általam és a feleségem, Noémi (kutatásban verhetetlen társam és fegyverhordozóm) által összekapirgált ismereteket adni, és úgy látom, hogy a sorozat kedvelői erre igazán vevők.
S. N.: Az olvasók üvöltve, kórusban fognak követelőzni: MÉG, MÉG, de most én is úgy gondolom, innen már nincs hova tovább: Miliék ne másszanak ki többé az ágyból! Hanem akkor most mi lesz? Mit forgatsz a fejedben következő tervként?
B. Gy.: Hááát… Azt az ágyat időnként csak át kéne húzni, ha meg már kiszálltak belőle – őket ismerve –, bármi megtörténhet velük. Egyik történet sem ér soha véget, míg a főszereplők meg nem halnak (vámpír- és zombi könyvek esetén még akkor sem), Milit és a bárót pedig a Barnum-regény végén nagyon is jó egészségi állapotban hagytuk magukra, szóval… Erről még nagyon korai bármit mondani. Jelenleg egymással párhuzamosan egyszerre több munkám is függőben van, vagy épp megvalósítás alatt áll (tételesen: 1 musical, 1 új regény, 1 rajzfilmsorozat, 1 színdarab, 1 ötven mondát, anekdotát feldolgozó kötet, és még négy olyan regényterv, melyek némelyike egyelőre csak ötlet, másokhoz viszont már készültek vázlatok). Munka tehát bőven akad, így az ifjú pár most egy darabig biztos ellesz egymással ama fent említett ágyban, aztán majd csak kiderül, hogy akarnak-e még találkozni velünk.
