A járvány második hullámához köthető korlátozások bevezetése óta a Müpa élőben közvetíti a közönség nélkül zajló koncerteket. Volt azonban olyan elem is a programnaptárjukban, ahol még találékonyabbnak kellett lenniük, mert az eredeti előadást sem lehetett volna kockázatmentesen előadni. A Don Giovanni című opera helyett átmenetileg egy másfajta – de mégis nagyon hasonló – zenei élményt kínálnak, és közben fel is élesztenek egy, a XVIII. században népszerű, de mára szinte elfeledett műfajt.
A pasticcio vagy pastiche eredetileg olyan zeneművet (többnyire operát) jelölt, amelyet több, egymáshoz lazán kapcsolódó darabból állítottak össze, gyakran nem is egy, hanem több zeneszerző tollából. Händel Oreste-je például pasticciónak számít, mert nagyrészt korábban önállóan előadott kantátákat és operarészeket szerepeltet. Vagy ott van a Graun, Telemann és JS Bach zeneszerzők közös munkáját dicsérő húsvéti oratórium, a Wer ist der, so von Edom kömmt. De még magának Wolfgang Amadeus Mozartnak a korai munkásságában is találunk olyan alkotást, amely megfelelhet a műfaj követelményeinek: zenetudósok például a csodagyerek első négy zongorakoncertjében fedeztek fel korabeli zeneműveket, amelyeket a kis Mozart afféle „ready made”-ként átemelt a saját munkájába és zenekari részekkel gazdagította őket – bizonyos értelemben tehát ezek is önálló elemekből adtak ki valami újat.
Természetesen a Müpában debütáló pasticciónak is Mozart életműve adja az alapját: olyan sorozat született, amely nem maga a Don Giovanni, de akár lehetne is az. A koncert teljesen visszaadja majd az opera zenei világát és hangulatát, mégsem marad a hallgatóban olyan hiányérzet, amely egy színészi játék nélküli operaelőadással elengedhetetlenül együtt járna. Ráadásul így a fantáziánkat is megdolgoztathatjuk, lelki szemeink előtt filmszerűen vagy egy elképzelt színpadon pörgetve az eseményeket, ahogy csak nekünk tetszik.
A pasticcio egyaránt merít az opera általános hangulatából és az egyes szereplőkhöz köthető zenei megoldásokból. A Don Giovanni alapvetően elég komor, ezért a koncert gerincét is ilyen művek adják, például egy basszusária (Così dunque tradisci) és egy zongoraverseny (d-moll) első tétele.
Persze megjelenik Don Giovanni ki-ha-én-nem figurája is, rögtön három művel, köztük a Jupiter-szimfónia első tételével és két áriával, amelyeknek külön-külön is izgalmas a története. Az Un bacio di manio egy koncertária szintén basszus hangra, amelyet ugyan Mozart írt, de eredetileg egy másik zeneszerző operájában hallhatta a közönség 1788-ban. Egyes mai kutatók sejtése szerint Mozartnak ebben az évben már eléggé leromlott az egészsége, és a különféle függőségek (szerencsejáték, alkohol) miatti állandó pénzhiányban kénytelen volt másoknak is bedolgozni. A másik ária pedig egy kivágott jelenet a Così fan tutte operából, amelyről a Müpa ismertetője azt írja, hogy
„akár Don Giovanni hiányzó áriája is lehetne”.
Két további szereplő is kapott efféle zenei rokonságot: Donna Annára egy szopránáriából (Tra l’oscure ombre funeste), Leporellóra pedig a C-dúr vonósötösből asszociálhatunk. A pasticcio nyitánya az eredeti Don Giovanni-nyitány, a záródarab pedig tulajdonképpen függővég, mert az első felvonás fináléját hallhatjuk majd.
Azt hiszem, járványtól függetlenül is jó lenne néha ilyen kedvcsinálókat látni operákhoz, amelyek más zeneműveken keresztül világítanak rá a „nagy” művek jellegzetességeire, és pont a legizgalmasabb résznél szakadnak meg. Így még talán az is lelkesen megy majd megnézni az „igazit”, aki azelőtt idegenkedett az operák hosszúságától, bonyolultságától. És persze ki tudja – talán a szükséghelyzet és az erre adott kreatív válasz tényleg éppen most teremt egy új hagyományt a Müpában…
