Lene Kaaberbøl: A sárkány hívása / Igazlátó krónikák 1. [Skammerens Datter] – Metropolis Media Group, 2020 – fordította Soós Anita – 240 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-5510-26-9
Sárkányok márpedig léteznek!
Nincs még egy olyan misztikus lény, mely ennyire erősen jelenvaló lenne kollektív tudatunkban. S úgy sejtem, nincs még olyan lény, mellyel ennyit foglakozott volna az irodalom az elmúlt évezredek során. Aki azt hitte, hogy a sárkányok – mondjuk a felvilágosult elme fényében – visszaszorulóban vannak, az nagyot tévedett…
- Ennek a feudális hatalomnak a cinizmus és a nyers rablóösztön ad tartást
- Kísértetet láttak a Kerekeskút utcában
- KDNP-s kulcsregényt adott ki a Galaktika? Eljött a Gőzkorszak!
- Oackham borotvája és az apácafojtogató
- A sárkányok evolúciója a szemünk előtt zajlik!
…a sárkányok legfeljebb csak visszaszorultak kicsit. Egy időre a mesék világába, hogy aztán onnan visszatérjenek a felnőtt – elsősorban „fiatal felnőtt” irodalomba – és annak határvidékére.
Érdemes lenne egyszer elkészíteni a sárkányok rendszertani besorolását Szent György sárkányától Süsüig, és még tovább… hiszen a sárkányok nem csak a fejek számában különböznek, de intelligenciájuk és az emberhez való viszonyuk is történetről-történetre változik.
A koppenhágai születésű Lene Kaaberbøl (1960-) saját hazájában igazi sztárszerzőnek számít, termékenységét jól mutatja, hogy ötvennél is több regénye és mesekönyve jelent meg ezidáig. A sárkány hívása – mint a jó fantasy általában – a mesekönyv és a felnőtt regény között, „valahol félúton” foglal helyet. A nagyobb gyerekeket ugyanúgy elvarázsolja, ahogy az érett embereket – de még a filmrendezőket is – elbűvöli.
„Amikor megpillantottam az elsőt, megtorpantam. Nagyobbra számítottam, mert rossz álmaimban a sárkányok hatalmasak voltak, mint egy ház. Mégis sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint rémálmomban. Ugyanis valóságos volt. Alacsonyabb egy lónál, de majdnem háromszor olyan hosszú. Pikkelyes, mint egy kígyó. vaskos görbe lába hosszú karmokban végződött. Hosszúkás, lapos fejéből sárga szempár meredt rám. A szájából véres húscafat lógott, egykor egy borjú hátsó lába volt.[…] …pikkelyei úgy ragyogtak, mint az igazgyöngyök, és hosszú, elnyújtott teste csillogva kanyargott, akárcsak egy folyó. Látni lehetett, ahogy ki-be húzogatta hasított nyelvét, mintha folyton a levegőt kóstolgatná.[…] Lassan eltátotta a száját, a kékeslila pofa tele volt hegyes, tűszerű fogakkal.”
– Lene Kaaberbøl sárkányai vadállatok, amik nem sokban különböznek egy harapós kutyától. Mégis nagyban befolyásolják a regény szereplőinek sorsát! Akkor is, ha igazában csak mellékszereplői a történetnek, melyben a kulcsszerep egy különleges emberi képességnek jut:
az igazlátásnak,
ami nem kevesebb, mint hogy az igazlátó más szemébe nézve meglátja a szemben álló fél bűneit, hibáit, eltitkolt vágyait, szégyenét… Ezzel az anyjától örökölt képességgel él a tizenegy éves narrátor-főhős, Dina. Lene Kaaberbøl középkorra hajazó világában az igazlátók afféle vizsgálóbíróként tevékenykednek, s nagy tekintélynek örvendek. Persze, ha valaki egy uralkodóház legyilkolását próbálja egy ártatlanra kenni, akkor az igazlátó – ha hajlíthatatlanul ragaszkodik az igazsághoz – akadályt jelenthet. Olyan akadályt, aminek legyűrésében szerep juthat a vadállatszerű sárkányoknak.
„Gyilkosokkal, sárkányokkal, kísértetasszonyokkal és hatalmas termetű, felnőtt várőrökkel harcoltam.”
– fogalja össze kalandjait sommásan Dina, aki a könyv végére – barátok és segítők támogatásával – megmenekül, és édesanyját is megmenti, hogy szusszanjanak egyet, mielőtt a – remélem rövidesen megjelenő – következő kötetben tovább folytatódnak kalandjaik.
