A felénél jár a Berlinale: a legnagyobb európai közönségfesztivál versenyprogramjában a korábbi évektől eltérő módon idén egyelőre több az egyén életére fókuszáló, személyesebb hangvételű alkotás, míg a nagy ívű politikai, társadalmi, közéleti témájú művek inkább a mellékszekciókban kaptak helyet.
A félidőig bemutatkozó filmek közt volt mitológiai motívumokat átértelmező szerelmi történet (Christian Petzold feszülten fojtogató Undinéje, amelyben a pusztító szerelmű vízitündér egy 21. századi berlini várostörténész alakjában jelenik meg), brazil történelmi dráma a rabszolga-felszabadítás utáni időkben megváltozó emberi viszonyokról (Todos os mortos, ‘Az összes halott’), és francia párkapcsolati dráma egy gyenge jellemű nőcsábász antihősről, akit végül jól megleckéztetnek (Le sel des larmes, ‘A könnyek sója’). A különleges látásmódú amerikai független rendező, Kelly Reichardt a western műfaját gondolta újra: az Újvilágban szerencsét próbáló férfiak a First Cow (‘Az első tehén’) című filmben nem a westernfilmekből megszokott cserzett bőrű, erőszakos alfahímek, hanem érzékeny és empatikus emberek, akik az élet apróságaiban keresik a boldogságot. Az argentin El Prófugo (‘A betolakodó’) című hátborzongató kísértetfilm pedig a poszttraumás pszichózist mutatja be egy szinkronstúdió és egy modern koncertterem klausztrofób hátterével, hidegrázós humorral.
A Never Rarely Sometimes Always (‘Soha ritkán néha mindig’) című amerikai filmet már megelőzte a híre: a Sundance filmfesztiválon nyert díj után érkezett Berlinbe. A realista-minimalista dráma két tinédzser lány útját kíséri végig Pennsylvania egyik kisvárosából egy New York-i abortuszklinikára. Mikor a 17 éves Autumn megtudja, hogy terhes, a klausztrofób kisvárosban, verbálisan bántalmazó iskolatársai és közönyös családtagjai közt élve egyedül unokatestvérére, Skylarre számíthat. A helyi családtervezési klinikán jóságosan mosolygó asszonyok próbálják meg rábeszélni, hogy tartsa meg a magzatát, Autumn azonban tudja, mit akar. Mivel Pennsylvaniában kiskorú a szülő beleegyezése nélkül nem szakíthatja meg terhességét, a két lány New York-ba megy, ahol valóságos a választás lehetősége.
A Soha ritkán néha mindig ennek a kétnapos, de sokkal többnek tűnő, testileg-lelkileg végtelenül kimerítő útnak a története. Eliza Hittman filmjében semmiféle hatalmas tragédia nem történik, mégis szívszorítóan mutatja be, milyen kiszolgáltatott tud lenni egy nem támogató, szeretetlen közegben felnövő tinédzser még akkor is, ha nem a legszegényebb, leginkább magára hagyott társadalmi rétegből származik. A főszereplőnek, Sidney Flanigannek ez az első filmszerepe, de alakítása kiforrott és rendkívüli érzékenységű. Az egyetlenegyszer sem mosolygó lány arcán sok évnyi fájdalom látható, minden rezdülése és pillantása mély traumákat sejtet: nem elviselhetetlen tragikumot, csak csendes reménytelenséget, kis megaláztatásokat, fásulttá tevő közönyt.
A Soha ritkán néha mindig cím arra a kérdőívre utal, amelynek segítségével a segítő szervezetek azt próbálják megtudni, bántalmazás áldozata lett-e a hozzájuk segítségért forduló nő. Autumn válaszaiból vagy éppen hallgatásából egyértelmű: az abúzus egész életében jelen volt, de ezzel talán sosem szembesült eddig – ahogyan az is mindig természetes volt, hogy a lányok munkahelyén, egy szupermarketban megragadja és végigcsókolgatja a kolléganők kezét a főnök, hogy el kell viselni az ápolatlan, jóval idősebb vevők flörtölését, nem kívánatos bókjait, sőt a metrón is szinte természetes látvány a fiatal lányok láttán saját nadrágjába nyúló férfi utas.
Hittman filmje nem ad választ arra a kérdésre, hogy a New York-i utazás sorsfordítóvá válhat-e a lányok életében, és az abortusz létjogosultságáról szóló vitában sem foglal állást: egyszerűen, érzékenyen, empatikusan mutat be egy nehéz, de nagyon is mindennapi helyzetet.
Deák Zsuzsanna
