Dóczi Ilonával egy jobb agyféltekés kreatív írás tanfolyamon találkoztam először. A tanfolyamvezető hölgy felhívta a figyelmünket, hogy kemény két nap áll előttünk, csupa érzelem, önelemzés, folyamatos alkotómunka, és sírás nélkül még egyetlen csoport sem végzett nála. Az egyik feladat megoldásaként Dóczi Ilona mesét írt egy királylányról, aki szembefordul apja akaratával, és szíve vágyát, igazi hivatását, a tanítást választja. Fel kellett olvasnia az írását a csoportnak, de már a közepénél elcsuklott a hangja, és még éppen volt ideje elnézést kérni, mielőtt a könnyek végigfolytak az arcán…
Majdnem öt év telt el azóta, de erre a jelenetre még a mostani beszélgetésünk során is visszatekintünk. Ilonának első generációs értelmiségiként sok harcot kellett megvívnia édesapjával, aki a diplomának nem, csak a “kézzelfogható” szakmának látta értelmét, habár ő maga is élethosszig képezte magát (ennyiből, mereng el a lánya, akár egy diploma is kijöhetett volna). Ebben viszont az apjára ütött Ilona: a pedagógia után andragógia alap- majd mesterszakról és kulturális menedzser szakról is szerzett diplomát, évtizedek óta tanít gyerekeket, felnőtteket egyaránt, legújabban pedig a Boldizsár Ildikó által vezetett tanfolyamot elvégezve okleveles meseterapeuta lett. Felsorolni sem lehet, mennyi mindennel foglalkozott és foglalkozik folyamatosan, de talán arról ismerik a legtöbben, hogy ő a kivándorló gyerekek “magyarra hangolója”.
Hogyan kerültél külföldre?
A férjem munkája miatt költöztünk Brüsszelbe 2011-ben. A lányunk tízéves volt akkor, francia nyelvtudás nélkül és minimális angol nyelvtudással dobtuk be a helyi iskola mélyvizébe, közben pedig a magyar magántanulói vizsgára is készülnie kellett. Sokan felhördültek erre, hogy miért tesszük ezt szerencsétlen gyerekkel? Még ha jó szándékkal mondták is, akkor is rosszul esett, hogy kívülről ítélkeznek az életünkről, mintha nem akartuk volna a legjobbat a gyerekünknek és nem tépelődtünk volna így is eleget (ahogy valószínűleg a nem kivándorló szülők is), hogy mikor mi a legjobb döntés. Úgyhogy anyaként és tanítóként mindent, de mindent megtettem, hogy a lehető legtöbbet segítsek neki ebben a nehéz helyzetben. A módszereim működtek, a lányom egyre jobban vette az akadályokat, és ekkor elgondolkodtam: miért ne segíthetnék még több gyereknek ugyanígy? Megszületett a Magyarra Hangolva, és az óriási igényhez igazodva egyre több ötletet valósítottam meg az évek során. Napközis táborok, letölthető segédanyagok, videók, színezők, irodalmi délutánok… órákig tudnék beszélni a munkámról, ez az életem! A tavalyi évem borzalmas volt – váratlanul meghalt a férjem, leégett a magyarországi ingatlanom, édesanyám kórházba került. De mindig fel tudok állni, tovább tudok menni, és ebben nagy szerepe van a gyerekeknek és a szülőknek, akikről tudom, hogy várnak, számítanak rám.
Aki alaposan átböngészi a honlapodat, láthatja, hogy az évek során egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a munkásságodban a mesék.
Ez így is volt. Eleinte általában az irodalomra koncentráltam, egy kolléganőmmel 2014-től rendszeresen szerveztünk Kreatív Irodalmi Délutánokat (KID) a gyerekeknek. Ezek egy-egy jeles nap köré szerveződtek. A gyerekek megismerhették magát a napot, magyar írók-költők ahhoz kapcsolódó műveit, és rengeteg magyar szóval gazdagodhatott a szókincsük. Mindig nagy sikert aratott, amikor kortárs írókat hoztam el közéjük (“És ő tényleg él?! Meg is lehet fogni?!”). Aztán 2015-ben elkezdtem Boldizsár Ildikó képzését, és a figyelmem egyre inkább kifejezetten a mesék felé fordult. 2017-ben szerveztem először Nagy Népmese Kihívást, a tanfolyam 2018-as elvégzése óta pedig Élménymese foglalkozásokat vezetek a tanultak és a saját korábbi tapasztalataim alapján. Az a szerencsém, hogy a pedagógiai ÉS andragógiai végzettségeim okán nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is tarthatok meseterápiás foglalkozásokat, akár egyéni, akár csoportos úton, de engem az utóbbi jobban vonz.
Milyenek ezek az Élménymese tanfolyamok?
Boldizsár Ildikó képzéseiről sokféle újdonsült meseterapeuta kerül ki: vannak, akik pszichológusi, pszichiáteri, egyéb egészségügyi háttérrel rendelkeznek, és vagyunk mi az oktatás világából. Az én esetemben nyilván az adja hozzá a legnagyobb pluszt, hogy a gyerekek, akikkel dolgozom, sokféleképpen viszonyulnak a magyar nyelvhez. Az Élménymese foglalkozásoknál annyi a minimális követelmény, hogy a résztvevőnek legyen legalább olyan szintű passzív szókincse-nyelvtudása, amellyel megérthet egy összefüggő szöveget. Hiszen a mese befogadása, feldolgozása köré szerveződik minden. De az elején mindig felállítjuk a szabályokat: senkit nem nevetünk ki, bántunk meg azért, mert mondjuk akcentussal beszél, vagy kevés szóval tudja kifejezni magát. Végig nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy ez egy biztonságos tér legyen, ahol a gyerekek a maguk tempójában vonódnak be és szólalnak meg. Fokozatosan vezetem be őket egy számukra ismeretlen világba. Olyan játékokkal, tárgyakkal kezdünk, amelyeket ismerhetnek, köthetnek valamihez, aztán jöhetnek a mondókák, találós kérdések, és végül, ha tényleg mindenkit bevontam ebbe a bűvkörbe, elhangzik maga a mese. Ekkor már a legelevenebb, legszórtabb figyelmű gyerekek is kizökkenthetetlenül átkerülnek a mese világába – ezt hívjuk mesehallgatási transznak. Az élőbeszédes mesemondás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, kár, hogy sokan nem tudnak erről…
Mi ennek a lényege?
Hivatalosan “alkotó-fejlesztő metamorphoses-meseterapeutának” hívnak minket, amelyben az “alkotó” elsősorban a belső képalkotásra vonatkozik. Abba nem is mennék bele, hogy ez miért fontos, a szakirodalom elég behatóan foglalkozik ezzel. Ami számunkra nagyon lényeges ebből, hogy képeket meséljünk, és minél inkább törekedjünk arra, hogy a verbális információ más, nem tudatosított, talán nem is verbalizálható információt hozzon elő a mélyből. Ha úgy vesszük, ez az egész egy jobb agyféltekés folyamat, és ha figyelek is arra, hogy mennyiben tudják a gyerekek magyarul is megnevezni a bennük feltörő képeket, mégsem ez a foglalkozás központi eleme. Egyébként sem az a fő célom, hogy a tagok (akár felnőttek, akár gyerekek) kibeszéljék az egész csoport előtt, hogy milyen elakadásaik vannak az életben, és milyen személyes tanulságot visznek haza a meséből; a gyerekeknek azt is el szoktam mondani, hogy anyunak, apunak sem kell beszélniük erről, ha nem érzik szükségét. Visszatérve az alkotásra: van, hogy ténylegesen is alkotnak, például a mese alapján rajzolnak a végén a résztvevők.
Nem nehéz váltani a tanító és a terapeuta szerepei között?
Inkább úgy fogom ezt fel, mintha különböző kalapjaim lennének, és mindig azt teszem a fejemre, amelyik éppen kell. Amint említettem, az Élménymese intuitív élményekre, asszociációkra épít. A meséknek nagyon fontos prevenciós szerepük van, többféle élethelyzetre készítenek fel és megoldási módokat mutatnak, amelyek később felidézhetők bizonyos helyzetekben. Sőt, ez talán az Élménymese esszenciája, legfontosabb hatása. Az óráimon ellenben a klasszikus szövegelemző módszerrel, vagy ha úgy tetszik, bal agyféltekésen megyünk végig akár ugyanezeken a meséken: kik a szereplők, hol és mikor játszódik a történet, mi történik, hogyan van megírva. Itt az anyanyelvfejlesztés és a kompetenciafejlesztés az elsődleges. Még akár az is előfordulhat, hogy egy gyerek, aki többféle foglalkozásra jár hozzám, mindkét folyamaton végigmegy velem. Persze sok önálló szövegalkotással, rajzolással, színezéssel, énekléssel, és ahogy az Élménymesénél is, itt is remek módszernek tekintem a művészetet arra, hogy a gyerek rajta keresztül is többet tudjon meg a világról és önmagáról, vagy éppen egy teljesen új perspektívából lásson rá a világra.
Az online Nagy Népmese Kihívást is valamelyik “kalapodból” húztad elő? Netalántán mindkettőből? 🙂
Azzal a rutinteremtés volt a fő célom. Ha egy kisgyerekes családban majdnem egy hónapon keresztül foglalkoznak magyar népmesékkel a felolvasástól az átismétlésen keresztül a feldolgozásig, akkor valószínű, hogy a gyerekek a kihívás után is igényelni fogják ezt. 2019 őszén már a harmadik évad ment le ebből, és a visszajelzések alapján folyamatosan tökéletesítettem. Például a meseolvasás és a kvízkérdéses feldolgozás között kihagyunk egy hetet, így egyik családban sem stresszforrás, hogy jaj, most kimaradt egy-egy nap. A mesét is sokféle formában juttatom el az érdeklődőknek, ami szintén személyre szabott segítség lehet jó néhány családnak. Egy Ausztráliában élő szülő mesélte például, hogy milyen jó szolgálatot tesznek neki a felvett hanganyagaim, ugyanis náluk egy óra az út az oviba, és a mese teljesen leköti ezalatt a gyereket.
Náluk így lett ez a családi rituálé része, máshol a szülő olvas fel, vagy már maguk a gyerekek. A lényeg, hogy a mesék jelen legyenek a hétköznapjaikban. Ráadásul kapcsolódási pontot is jelenthetnek a Magyarországon élő nagyszülőkhöz, unokatestvérekhez. Sokan azt gondolják, hogy a népmesék nyelvezete túlságosan régies, és nemhogy a külföldön élő gyerekeket, de a magyarországiakat is minek terheljük ezzel. Erről egyrészt azt gondolom, hogy ha a gyerekből a magyar irodalmat és kultúrát fogyasztó felnőttet szeretnénk nevelni, akkor elengedhetetlen, hogy ne csak a “konyhanyelvet”, hanem többféle nyelvi regisztert is ismerjen. Másrészt viszont ha egy családban a spontán fejből mesélés jön be jobban a szülő saját szavaival, akkor miért ne? Nincs kényszer, mindenkinek a számára legmegfelelőbb utat kell megtalálnia. Idén ősszel is szeretettel várunk mindenkit!
