+ Interjú

Alkoss belső képeket – a hangok majd segítenek! – beszélgetés Julian Sartorius dobossal

A darabnak a felvett hangsávok adják az egyik felét, és én a másikat. Egyedül állok a színpadon, de nem egyedül játszom – meséli a dobos Julian Sartorius.

Myousic, Trafó, 2019. október 11. & 12., 20:00

A tegnapelőtt elhunyt Vekerdy Tamástól talán azt idézték a leggyakrabban, amit a belső és külső képalkotásról mondott. Ha a gyerek mesét hallgat, a saját világa jelenik meg számára és válik valóságossá, mindig azon a szinten, ahol ő maga éppen tart. Ha viszont kívülről fogad be képeket – márpedig napjainkban ezt lehetetlen elkerülni -, az mindenképpen megzavarja az információfeldolgozás képességét, illetve hosszabb távon a lelki nyugalmát, sőt, a kreativitása fejlődését is. Viszont felnőttként sem késő visszatérni ahhoz a bennünk élő gyermekhez, aki a történetekhez belső képeket, képzeletének világához pedig történeteket kapcsolt. Ehhez kínál most szokatlan segítséget egy svájci csapat összművészeti előadása. Julian Sartorius dobossal beszélgettem, aki az egyetlen előadó a színpadon… vagy talán még sincs annyira egyedül?

Hogyan kezdődött az együttműködésed Dimitri de Perrot rendezővel?

Dimitri sokszor hallott játszani, és amikor az első ötleteket gyűjtötte ehhez a darabhoz, hamar kitalálta, hogy mindenképpen szüksége lesz egy előadóra. Ő kezdeményezte az együttműködésünket, amikor megkeresett a Myousic ötletével. Találkoztunk, elmondta az ötleteit, aztán elkezdtünk dolgozni az előadáson.

Mi volt az, ami visszavonhatatlanul meggyőzött az első találkozás során, hogy neked ebben részt kell venned?

Számomra a darab háromdimenziós technikai jellege volt a legérdekesebb: a hangok gyakorlatilag körbefogják a nézőket. Én leginkább akusztikus zenész vagyok, de el kellett ismernem, hogy a Dimitri által kitalált és rögzített különleges hangok nagyon jól illenek a zenéhez, amelyet én játszom. Ez az előadás nem olyan, mint egy megszokott koncert. Inkább mintha belépnél egy különleges világba, ahol soha nem tudhatod, mi fog történni a következő pillanatban. Néha látod, hogy valami nem valódi, és néha képtelen vagy eldönteni, hogy egy hang, amit hallottál, a színpadról jött-e, vagy egy hangszóróból. Egészen különleges élmény.

De mitől annyira más ez, mint egy hagyományos koncert? Hogyan éled meg ezt a különbséget a színpadon?

Óriási a különbség. Egyedül állok a nézők előtt, ugyanakkor nem egyedül játszom. Dimitri darabjának a felvett hangsávok adják az egyik felét, és én a másikat. Néha szólónak hangzik, néha úgy, mintha zenekarral játszanék, aztán meg úgy, mintha egy számítógéppel… Soha nem vettem még részt hasonlóban. Egy kis házban vagyok a színpadon, nevezhetjük doboznak is – ehhez sem vagyok hozzászokva. Szóval van egy kis díszlet is.

© Augustin Rebetez

Dobosként mennyire érzed ezt nagy lehetőségnek, hogy a háttérből az előtérbe kerülj?

Számomra nem igazán releváns ez, hiszen egyébként is rengeteget szólózom. Ma este (az interjú csütörtökön készült – a szerk.) például Dél-Franciaországban lépek fel önállóan, mielőtt Budapestre utaznék, hogy előadjuk a Myousicot a Trafóban. Megszoktam, hogy egyedül álljak a színpadon, és ha zenekarban játszom, azok is leginkább kicsi formációk, duók és triók. Nem én vagyok a tipikus példája annak a “hagyományos” dobosnak, aki hátul ül, és üti a ritmust. Vagy szólista szeretek lenni, vagy legalábbis egyenrangú a többiekkel.

A Myousic az eddigiek alapján leginkább egyfajta dialógusnak tűnik közted és a felvett hangok között.

Pontosan az. Számomra egyértelműen dialógus: néha együtt vagyunk, néha meg ellentétpárok. Van, hogy iszonyatos feszültség gyülemlik fel közöttünk… igen, a dialógus a legjobb szó, amit használhatunk erre.

Mennyi lehetőséget kapsz az improvizációra?

Az elmúlt évek során rengetegszer adtuk elő a darabot; hosszú folyamat volt, amíg rájöttünk, hogy mennyi szabad mozgásteret engedhetek meg magamnak. Az elején nagyon komolyan vettük a leírt anyagot, és szigorúan azt játszottuk, ami abban szerepelt. Most már sokkal több szabadsággal és kísérletezési kedvvel ülök be játszani. Kívülről tudom a darabot, az alapoktól a legbonyolultabb részekig, rengetegszer ki is tárgyaltuk mindezt, és minden improvizációm ebből a magabiztos precizitásból fakad. Sőt, most már kifejezetten azt szeretném, ha minden este más lenne, nem akarom folyamatosan ugyanazt játszani. Arra az érzésre vágyom, hogy itt és most én formálom a pillanatot.

Mi a helyzet a vizuális effektekkel? Használtok ilyeneket?

Nagyon keveset. A darab egyik különlegessége, hogy nagyrészt hallgatásra épül, annyira kevés vizuális információval, amennyire csak lehet. Vannak fények, de abból sem sok. Az egész darab inkább egyszerű, nem akarjuk elvonni a figyelmet a lényegről. Vagyis arról, hogy minden egyes néző megalkothatja a saját belső képeit, a saját cselekményét a zenéhez. Ha túl sok kész képet szolgáltatnánk, akkor a fejük telítődne vele, így viszont szabadon áramolhat a képzeletük. Olyan, mint az olvasás, csak a mi médiumunk mindehhez a hang.

Ez csodálatos.

És még valami: a közönség minden tagjának egy kicsit más a kiindulópontja mindehhez, hiszen senki sem hallja az előadást ugyanúgy, ahogy bárki más. Hatalmas a különbség aközött, hogy hátul, jobb felé, bal felé, esetleg legelöl ül valaki. Minden egyén egy saját kis világ, ez esetben a szó szoros értelmében. Megismételhetetlen tapasztalat: a személyes hangzásvilágból lesznek a te személyes képeid, abból pedig a történet, amit csak te képzelhetsz és mesélhetsz el. Az egész ötlet Dimitri vállalkozó szellemét dicséri, és nagyon remélem, hogy én mint a Myousic előadóművésze a magyar közönségnek is átadhatok valamit ebből a különleges és egyedi élményből.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top