Többek között két olasz művész is közreműködik Az alvajáró opera februári bemutatójában: Mirco Palazzi basszus, aki Rodolfo grófot játssza, és a karmester Riccardo Frizza. Igazi olasz történet ez egy kis faluból, ahol a fiatal szerelmespár éppen házasodni készül, de váratlan látogatók, események, félreértések és féltékenykedések majdnem útját állják a boldogságuknak. Önmagában nem túl izgalmas ez a cselekmény, de máris érdekesebbnek tűnik, ha megismerjük egy kicsit a háttértörténetét.
Egyetlen hónap alatt született
Vincenzo Bellini és a szövegíró Felice Romani 1830 végén eredetileg Victor Hugo Hernanijából készítettek operát, ám a cenzúra nem egészen két hónappal a bemutató előtt betiltotta a forradalmi hangvétel miatt. (Ebből lett aztán a forradalmi hangvétel az utcán tizennyolc évvel később…) A szerzőpárosnak egy hónapja maradt, hogy az 1831 februárjára tervezett bemutatóig összedobjanak valamit. Ebből lett Az alvajáró, amelybe Bellini beledolgozta a betiltott darabjához már elkészült részleteket. És hogy miért éppen ezt a témát választották?
Rejtélyes, izgalmas jelenség
Az alvajárás kedvelt témája a romantikának – Magyarországon főleg Jókai írásaiban fedezhetjük fel újra és újra a motívumot, és egyben azt a kettősséget is, ahogyan a kor embere hozzáállt. Egyfelől (mint A debreceni lunátikus kisregényben) humorforrás lehetett, ahogy egy kisközösségben valakinek az alvajárása másoknak is bonyodalmat okoz. Másfelől viszont az alvajárókat misztikus, különleges eseteknek tekintették, akiknek jövendőmondó vagy az anyagi világot meghaladó igazságokra rálátó képességeket tulajdonítottak (mint a Csataképek azon novellája, amelyben egy alvajáró lány megjósolja Perczel Mórnak a közelgő vereséget).
Az alvajáró opera egy kicsit mindkét hozzáállásból merít. A főhősnő, Amina idealizált alak, aki a végsőkig hűséges a szerelméhez, még akkor is, amikor mindenki hűtlennek hiszi. Őt a februári előadásban a cseh koloratúrszoprán Zuzana Marková kelti életre, kedvesét, Elvinót pedig a Brit Királyi Opera ösztöndíjas művésze, a koreai tenor Konu Kim. Mindeközben a falu többi lakójának perlekedése, féltékenykedése, évődése megmosolyogtatóan emberi. Az intrikus fogadósnő, Lisa (valójában nagyon is hálás) szerepét Zemlényi Eszter kapta, akit az opera mellett az oratórium világából is ismerhetünk. Teresát, Amina nevelőanyját az Artisjus-díjas Simon Krisztina játssza, a Lisa iránt hiába epekedő falusi legényt, Alessiót pedig Dobák Attila, aki többek között Olaszországban tanulhatta ki a belcanto mesterfogásait.
Egy balett inspirálta
Bellini és Romani története nem az első alvajárós témájú darab volt a korabeli művészvilágban. Fő inspirációjuk egy népszerű francia balett lehetett, amelyet 1827-ben mutattak be Ferdinand Hérold zenéjével. A Bellini-opera sikere után viszont éppen ezt az eredeti művet felejtette el az utókor – csak a kétezres évek elején fedezték fel újra és rögzítették a zenéjét. A februári előadás alkotógárdája ezúttal fejet hajt az alvajáró-történet táncos gyökerei előtt, hiszen a szereposztásban előkelő helyen tűnik fel egy új szereplő: Myrtha, a villik királynője, akit az Operettszínház primabalerinája, Kozmér Alexandra játszik.
Meg egy kis cirkusz
Mi lehetett a titka Az alvajárónak, amiért ilyen óriási sikert aratott 1831-ben? A remek zene mellett valószínűleg az is, hogy a készítők egy kis cirkuszt is adtak a népnek: a fő-fő jelenetben Amina egy két tetőrészt összekötő keskeny deszkahídon vonul végig alvajáróként. Ha lehet hinni a forrásoknak, a bemutatón élesben ment a dolog, vagyis Giuditta Pastának egyszerre kellett figyelnie, hogy le ne essen a deszkáról, hitelesen hoznai Amina önkívületi állapotát, és persze közben énekelnie is. Nem csoda, hogy már csak ezért a jelenetért is imádták a nézők, ahogy egyébként a későbbi kor híres Amináját, Maria Callast is. Zuzana Markovának tehát fel van adva a lecke, hogy méltóvá váljon a régi korok nagy énekesnőihez, de biztosan sikerrel fogja venni az akadályt. Csak itt nem lécet kell megugrani, hanem deszkán sétálni.
Ebből lett a sírfelirat
Talán maga Bellini sem gondolta volna, hogy ez a sebtében összerakott, aranyos, de mégiscsak egyszerű cselekményű operája mennyire szíven talál majd mindenkit. Amikor életének 34. évében meghalt, csodálói Amina utolsó áriájából véstek a sírkövére egy sort. “Ah! non credea mirarti / Sì presto estinto, o fiore”, ami annyit tesz: “Nem hittem volna, virág, hogy ilyen hamar elhervadsz majd”. Szegény Bellini tényleg nem élt sokáig, de az operái szerencsére így is velünk maradtak. A februári előadást a Pannon Filharmonikusok Kodály Központjában és a Müpa Bartók Béla Hangversenytermében is láthatjuk-hallhatjuk.
