Működik bennem az életösztön annyira, hogy meg tudjam lovagolni a kudarcot is

A Weiler Péter tervezte rikító vörös borítóképű könyvet zavaromban sokáig néztem a kockás abroszon. A hírhedt ételkritikussal csak ketten ültünk az üres kocsmában. Ránk engedték a zenét, hamar tiltakoztunk, és megállapítottuk, hogy nem a kritikusság a baj, hanem az, hogy van kocsma, ahol nem lehet megmondani, hogy a pincérnő hülye, a sör meg szar. Vajda Pierre-rel második, Tangó blues című (Athenaeum kiadó, 2019, Budapest) regénye kapcsán beszélgettünk.

– Te tulajdonképpen hogyan és miért lettél ételkritikus?

– A kétezres évek elején azt tapasztaltam, hogy az értelmiség elvesztette kivételezett pozícióját, és kényszerből, mert az tűnt a legegyszerűbbnek, a gasztronómia irányába menekült, ahhoz úgy sem értett senki, mindenki lefetyelhetett azt, amit akart. Szelényit parafrazálva az értelmiség a hatalom helyett a gasztronómiát választotta. Aztán, ahogy ellenőrizetlen mértékben kinyílt a nyilvánosság, elszabadult a pokol, megszűntek a korábbi szabályok: nincs szükség szerkesztőre, nem számít a helyesírás, se a tények, hozzáértés sem szükséges, mindenki írja, ami az eszébe jut, ahogy jön. Történetesen ezekben az években kezdett kibontakozni a gasztro-forradalaom. Én is itt találtam menedéket. Világ életemben haspók voltam. Imádtam enni, jártam számtalan országban, számtalan étteremben. Érdekelt mindig is a kulinária, elég sokat éltem egyedül is, és én akkor bizony főzni kezdtem. Iszonyú igényes vagyok ebben, egyre csak finomodott az ízlésem, és amit tudni kell, az az, hogy én nem otthonról hozom ezt, hanem magam fejlesztettem ki mindent.

– Sokáig éltél külföldön. Merrefelé jártál?

– Amerikában, Európában több helyen, Lengyelországban például hat évig éltem, oda jártam főiskolára filmrendező szakra.

– Ha jól tudom, felvételiztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolára filmrendezőnek, helyhiány miatt nem vettek fel. Később pedig megtaláltad magadnak a lengyel főiskolát.

– 1975-ben mentem oda tanulni, és nagyon érdekesnek bizonyult, hiszen valójában az az ország volt akkor a leghatékonyabb ellenállás laboratóriuma. Kelet-Európában a leglényegesebb történések közé tartozik az, ami Lengyelországban volt. Gondolok a nemzeti ellenállásra, ami igen szervezetten jött létre: a Munkásvédő Tanács is ilyen volt, a rövidítése szerint KOR. A kormány lövetett a munkásokra, és igen komoly és súlyos dolgok történtek, amikből biztosan lehetett tudni, hogy ez egyfajta szakítópróbája a végtelenül ostoba szocialista rendszernek. Hihetetlen szegénység uralkodott, de kulturálisan rendkívül igényes, izgalmas élet alakult ki, a katolikus egyház is progresszívan vett részt az ellenállásban. Folyamatos élelmiszerhiány volt, ami különösen megtermékenyítőleg hat a gasztronómiai gondolkodásra. Magyarország pedig nem véletlenül volt a legvidámabb barakk: a kolbász, a telek, a Trabant, meg a bőrkalap hazája. 1978-ban lengyel nemzetiségű lett a pápa. Óriási jelentősége volt! Láttam azt a közvetítést, a beiktatási ceremóniát, fekete-fehér képernyőn. Hogy mit jelentett a lengyel ellenállásnak, hogy II. János Pál pápa lett a katolikus egyház feje! Elképesztő ereje volt. Olyan közegben éltem, ami ilyen impulzusokat hozott az életembe. Aztán jött a Szolidaritás mozgalom, és mondhatjuk, hogy minden akkor született, akkor kezdett kijegecesedni. Elképzeltük, hogy lehet más a világrend, és ez a napi emberi viszonylatainkban is rendkívül izgalmas volt. Euforikus érzés kerített hatalmába, Nagy Imre újra temetéséhez hasonlítható érzés. Ezekben a történelmi történésekben éltem. Úgy, mint aki oda tartozik. Így találkoztam Marek Hłasko könyvével.

– Ez azért is fontos, mert a Tangó blues főhőse „P” egy ponton megtalálja magának Hłasko A második kutyagyilkosság című kisregényét, és elhatározza, hogy filmet készít belőle.

– Én súlyos kudarcot vallottam, ami hellyel-közzel azonos azzal, amit „P” átél a történetemben. Velem az történt, hogy készültem életem első játékfilmjére, aminek előkészületei az utolsó fázisban voltak már, aztán ez a film mindenféle okoknál fogva meghiúsult. Ez a film a legjobb időben történt volna velem, de hát a ’80-as évek állami stúdiórendszerében ez nem volt olyan egyszerű. Bekerültem a sorba, kiestem, és nem lehetett tudni, hogy mikor kerülök újra vissza. Arra gondoltam, működik bennem az életösztön annyira, hogy meg tudjam lovagolni a kudarcot is. Abból is lehet építkezni, ha valami nem sikerül, és annak a regényét is meg lehet írni. Első felindulásomban össze akartam foglalni a kudarc lényegét, és ebből lett egy két nyelven – magyarul és lengyelül – megírt forgatókönyv. Természetesen szó nem lehetett róla, hogy ez elkészüljön. Úgy néztek rám, mint egy vademberre. Azóta sem készült belőle film. Ugyanakkor Lengyelországban azt is megéltem, hogy a Szolidaritás mozgalom elbukott, kihirdették a hadi állapotot. Ott volt a feleségem, a három hónapos lányom, úgy gondoltam, hogy ott fogok élni. A kétlakiság a lengyel oldalra húzott. Letartóztatások voltak, kijárási tilalom, vízágyúk, olyan volt, mint egy polgárháború. Ezek mind együttesen motiváltak, és a főhősöm is ebben a közegben kell, hogy helytálljon a Tangó blues-ban.

– Ez egy önéletrajzi regény?

– Nem véletlenül írtam a szöveget egyes szám harmadik személyben. Ez egy módszer arra, hogy az ember eltávolítsa magától saját magát. Nem érdemes azon gondolkodni, mi az, ami velem történt, és mi az, ami nem, mert minden megtörtént, csak nem tudjuk, hogy éppen kivel. Abban a pillanatban, hogy egy könyvben ott van valami, akkor az már megtörtént. Ez a történet speciális körülmények között született, harmincöt éves sztori.

Én és „P” két külön személy vagyunk. „P” viszont elkezdi Hłasko életét élni, és Marek tényleg legendás figura volt: macsó, és egyben iszonyatosan vonzó férfi volt. Ő és Jean-Paul Belmondo. Belmondo a Kifulladásigban betette a szájába a cigarettát, és a füst nem ment a szemébe. Végigszívta a dohányt, és egyetlen egyszer sem kezdte el csípni a szemét. Akármikor, ha én, vagy te, megpróbálnánk ezt megcsinálni, biztos könnyeznénk. Ehhez Belmondónak kellett lenni. Hłasko is ennyire különleges fickó volt! Írt például önéletrajzi regényciklust, aminek részei mind Izraelben játszódnak, bár nem volt zsidó. Magyarul a mai napig nem léteznek ezek a könyvek. Ő tudott valamit már a 60-as években is – mintha a jövőbe látott volna – az eljövendő korok cinizmusáról, vulgár egzisztencialista volt. Megmutatkozik ez az érzékenységében, mentalitásában, a nőkhöz való viszonyában is. Én nem gondolom, hogy ilyen lettem volna, de megérintett, soha nem tudtam volna eljátszani a Hłasko-szerepet. Ő be akarta bizonyítani, hogy ismeri a hollywoodi dramaturgiát, és fél kézzel oda tudja kenni az amerikai siker sztorit. Ifjú tehetségként felfedezett író volt, és egy idő után kifogyott a szufla belőle. De valahogy rátalált az amerikai üzembiztos filmforgatókönyv cinikus kifordítására. Ez volt az a történet, amit akartam. Ezzel a filmmel akartam debütálni.

– Első könyved, a Ripityom kapcsán egy interjúban azt mondtad, azért pont Jávor Pálról írtál, mert nagyon sok hasonlóságot mutat az életed a színművész életével.

– Nagyképűsködtem, de azt a mondatot parafrazeáltam, hogy Bovaryné én vagyok. De ez egy általánosítható igazság, hogy nem tudsz úgy írni, hogy ne írd bele magad. Megjelenek a figurában. Megnéztem minden filmjét, jóformán csak papírmasé figurákat alakított. A körülményeit is vizsgáltam, mert volt egy erős elképzelésem arról, hogy milyen lehetett ő. Ez a gyerek Aradon 1915-ben némafilmeket nézett egyfolytában, és kitaláltam például azt, hogy megnézem, miket láthatott. Abban az időben volt egy őrületesen nagy sztár, dán némafilmes színész, úgy hívták, hogy Valdemar Psilander. Minden filmben ő játszott, visszafogott, nagy kisugárzású figura volt. És én azt gondoltam, hogy Jávor annyit nézhette őt, hogy a példaképévé vált. Jávor pedig, amikor Arad elszakadt a trianoni döntés után, egyirányú jeggyel elhagyhatta Romániát. Akkor Koppenhágába kérte a vonatjegyét, oda akart menni, mert példaképe Psilander 33 évesen öngyilkos lett, senki sem tudja, hogy miért. Kitaláltam, hogy Jávor kinézte magának ezt a lehetőséget.

– Érdekes, hogy „P” végül öngyilkosságot követ el, ahogy Hlasko is.

– A mai napig vitatott, hogy Hlasko valójában öngyilkosságot követett-e el.

– Miért lett Tangó blues a könyv címe?

– Mert ilyen műfaj nincs. A tangó blues egy baromira kelet-európai sztori, mert a tangó az dél-amerikai, a blues pedig észak-amerikai, és én a fúziók híve vagyok. Ez abból az időből maradt, amikor készültem a filmre. Kiderült, hogy Izraelben nem tudjuk leforgatni, Havannában, Kubában viszont igen, és meg is találtuk a helyszíneket. Kuba a 80-as évek elején elképesztően nézett ki! Ami ott maradt, az lerohadt. Őrületes patina, és romos állapotok váltották egymást, ami tökéletes lett volna a filmemhez. Gondoltam, hogy ehhez kell egy saját zene, előre megírjuk. Azt mondtam, hogy ez egy tangó blues legyen. A blues azért, mert kiszakad tőle a lelked, a tangó pedig maga a szex. Dés majd megírja. És meg is tette.

– Azért lettél Vajda Péterből Vajda Pierre, mert világpolgár voltál?

– Valószínűleg az szerettem volna lenni, de nem voltam az. A 60-as években mindenki más akart lenni, mint aki volt. Egyszerűen rám ragadt, és mivel a Vajda Péter név többszörösen is elhasznált, ezért hagytam. De én még ennél is rejtőzködőbb vagyok. Írtam ételkritikákat Ted Aprajev néven. Az első Konyhafőnökben lepleződtem le, és azóta már nem nagyon tudok úgy bemenni egy étterembe, hogy ne ismernének fel.

– Hogyan viszonyulsz azokhoz a recenziókhoz, amelyek a könyveidet érik?

– Egyelőre még nem ért egy sem. Outsider vagyok ezen a területen.