+ Irodalom

A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni

A barbárokra várva alkalom adódik arra, hogy szembenézzünk önmagunk gyengeségeivel és mások démonaival. J. M. Coetzee regénye tükör is lehet.

  1. M. Coetzee: A barbárokra várva [Waiting for the Barbarians] – Athenaeum Kiadó, 2019 – fordította Sebestyén Éva – 304 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978 963 293 779 3

„Vidéki bíró vagyok, a Birodalom szolgálatában álló, felelős tisztviselő, aki eseménytelen napjait tölti a határon, és nyugdíjazásra vár. Dézsmát és adót szedek, felügyelek a közösségi földekre, gondoskodom a helyőrség ellátásáról, ellenőrzöm az alantas tisztek munkáját, rajtuk kívül nincs is más tisztünk, figyelemmel kísérem a kereskedelmet, hetente kétszer elnökölök a törvényszéken. A maradék időben a felkelő napot és az alkonyatot lesem, eszem, alszom, és elégedett vagyok. Remélem, ha meghalok, a birodalmi sajtó meg fog emlékezni rólam három apró betűs sorban…”

– mondja magáról a regény elbeszélője még a történet elején. S ebből már sejthetjük is, hogy a dolgok nem kívánságának megfelelően alakulnak. A többé-kevésbé békés határtelepülésre hivatalnokok és katonák érkeznek a Birodalom központjából, s felforgatják az itt lakók életét. Zsigeri félelmekre építve hirdetnek hadjáratot a közelben élő „barbárok” ellen, s közben a fenyegetettségre (és veszélyre) hivatkozva átlépnek minden civilizációs normán. Rabolnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak és hatalmaskodnak. Megtehetik. Embereket kínoznak és gyilkolnak meg. Hatalmukban áll. Állatként bánnak azokkal, akiket kikiáltottak ellenségnek és azokkal is, akik kételkednek a barbárok jelentette veszély valóságában.

Az utóbbi kevesek közé tartozik a bíró is, akit mondvacsinált okok miatt – összejátszás az ellenséggel, árulás – megfosztanak rangjától, bebörtönöznek, megkínoznak, és állati sorba taszítanak. A történet egyrészt jó – és nagyon is aktuális! – példája annak, hogy miként működnek/hatnak a társadalom szerkezetét alapjaiban megrendítő hazugságok, másrészt viszont érzékletes és sok helyütt kegyetlen leírása egy idősödő ember testi, lelki és szellemi kálváriájának.

Coetzee – nem véletlenül kapott Nobel-díjat – érzékletesen, az olvasóhoz egészen közel férkőzve meséli el a történetet, s a fájdalmasan egyediben is az általános emberiről, többek között a kegyetlenség természetéről mesél. Coetzee abban (is) zseniális, hogy miközben a főhős szenvedéstörténetének legapróbb belső és külső rezzenéseiről is beszámol, azonközben a „nagy egységet” meg tudja tartani az általánosság szintjén. A szereplőknek – egyetlen kivételtől eltekintve – nem ismerjük meg a nevét sem, ahogy a kor és a Birodalom sem beazonosítható. Hiszen ezek olyan felesleges adatok lennének, melyek csak elterelnék az olvasó/értelmező figyelmét.

Az A barbárokra várva a felszínesebb olvasót is magával ragadhatja, de azoknak is komoly tartalmakat – rágódni és gondolkodnivalót – juttat, akik az irodalmi élmények mögött mélységeket remélnek. Coetzee regénye, bár 1980-ban íródott, aktuális problémákkal foglalkozik. Mert vannak olyan problémák, melyek mindig aktuálisak, de mégis időről-időre fontosakká lesznek. Nem a kínzások érzékletes leírása, még csak nem is a kegyetlenkedések miértje és mikéntje a fontos, hanem az, ami a kínzókban és kínzottakban megtörténik… amíg az Ember ember marad, s amíg csak kevesek ismerik fel, hogy

„A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni.”

A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top