Fehér keretes szemüveg, egy zongora és egy megismételhetetlen hang
„Nem szeretnék tiszta és szép hangzást!”
– mondja a háromszoros Grammy-díjas Cécile McLorin Salvant, aki november 18-án lép fel a Müpában. Az énekesnő kezdetben klasszikus zenével foglalkozott, majd rátalált a jazzre, arra a műfajra, amiben meg tudja szólaltatni „a rekedt mélységeket”.
Cécile McLorin Salvant Miamiban született. Haiti származás édesapja és Tunéziában született, de francia, guadalupei és amerikai gyökerekkel rendelkező édesanyjának köszönhetően mindig a zene vette körül.
„4 éves voltam, amikor anyukám először leültetett a zongorához. Szerencsés vagyok, hogy egy olyan házban nőhettem fel, ahol mindig szólt valamilyen zene. Hallgattunk haiti muzsikát, R&B-t, hip-hopot, reggae-t, soult, klasszikus zenét, jazzt, fadót, francia sanzont, népzenét, argentin, paraguayi és kubai zenét is, hogy csak néhányat említsek. Ez segített abban, hogy valódi kíváncsisággal tekintsek a zenére nyelvtől, műfajtól vagy éppen a komponálás időpontjától függetlenül”
– mesélte a Jazztimes-nak adott korábbi interjújában.
Mindig is szeretett énekelni, de sokáig nem is gondolt arra, hogy jazzénekes legyen, sokkal inkább irodalom- vagy történelemtanár, író, vizuális művész, színésznő vagy operaénekes. 5 éves kora óta zongorázni tanult, és talán az utóbbi álma miatt sokáig barokk és klasszikus zenével foglalkozott. Mígnem 18 évesen Franciaországba költözött, hogy a Darius Milhaud Konzervatóriumban jogot, politológiát és klasszikus zenét tanuljon. Egyik nap azonban betévedt Jean-François Bonnel jazzszaxofonos órájára – aki később a tanára is lett –, és ekkor megtalálta azt a műfajt, ahol nagyon rövid idő alatt a csúcsra jutott. Pedig az első két évben még hezitált, hogy valóban hivatásos zenész legyen-e. Aztán 2010-ben úgy döntött, belevág.
És milyen jól tette: 21 évesen megnyerte a szakma egyik legrangosabb megmérettetését, a Thelonious Monk Jazzversenyt. A most 30 éves énekesnő négy lemezéből négyet Grammy-díjra jelöltek, hárommal pedig el is nyerte az elismerést. A New York Times kritikusa pedig a nagy hármas, Ella Fitzgerald, Billie Holiday és Sarah Vaughan méltó utódaként írt róla.
„Az első énekes, akit utánozni szerettem volna Sarah Vaughan volt. Olyan varázslatos, meleg, sokoldalú és virtuóz hangja volt! Már akkor beleszerettem az éneklésébe, amikor még nem is hallgattam aktívan jazzt”
– idézte fel Cécile egy korábbi interjújában.
Hangja mellett mára Cécile megjelenése is a névjegyévé vált: fehér-keretes szemüveg, egycentisre nyírt haj, hatalmas fülbevaló és színes ruhaköltemények. De nem csak a divatban, hanem a rajzolásban is megmutatkoznak kreatív energiái. Az utazások alatt szívesen készít rajzokat, amiket Instagram-oldalán oszt meg a rajongóival. De a zenében sem szereti a határokat. Van olyan dala, amit kifejezetten „ütemen kívül énekel”, és szívesen elegyíti a műfajokat, legutóbbi lemezén Richard Rodgers, Stevie Wonder és Steven Sondheim feldolgozás mellett társadalmi kérdéseket feszegető amerikai népballada, de feminista dalszövegű R&B dal is helyet kapott.
Budapesten először 2016-ban lépett fel a Fesztivál Színházban, nem sokkal azután, hogy az első arany gramofonját begyűjtötte. Három évvel később már a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe tér vissza, Sullivan Fortner, New Orleans-i zongoristával duóban. És bár Fortnerrel összeszokott párost alkotnak, a kritikusok többször kiemelték a köztük lévő különleges összhangot, az énekesnő minden koncerten meg tudja lepni partnerét:
„Nekem Cécile a mai napig rejtély. Még most is vannak olyan fellépések, amikor meglepődök, hogy mikre képes a hangjával, és miket csinál a színpadon. De épp ettől olyan izgalmas vele dolgozni!”
https://www.youtube.com/watch?v=V4mZ2qQMbwE
