Fénykeresők címmel nyílt kiállítás Salgótarjánban Kovács Bodor Sándor és Kovács Lea (apa és lánya) képeiből. A kiállításhoz Paróczai Csaba írt megnyitót, amit itt olvashattok.
Fénykeresők
Lassan, tűnődve
Kovács Bodor Sándor és Kovács Lea képei elé
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér. Vagy kinéz az ablakon, bele a téli derengésbe, s mielőtt még kilépne ő is a térbe, látja azt a reggeli együttállást, melynek másodpercekkel később másokkal ő is részese lesz. Sőt, mivel már látja, már részese.
Valahol itt van a fényképezés csodája, hogy ha figyelünk, látni tanít. Arra tanít meg, hogy a képek folytonossága, amit valamennyi fényérzékelésre képes embertársunkkal, élőlénytársunkkal együtt érzékelünk, s mivel belenövünk ebbe a fénnyel teli világba, természetesnek veszünk, leginkább különösebb tudatosulás nélkül, főként arra figyelve, hogy a látás segítésével célba érjünk, épen, egészségesen – az csak a kezdet. Látni legtöbben és legtöbbször nem a látás öröméért látunk, csak mert az életünk része. Látásra szavak nélkül is képesek lehetünk, de mégis itt derül ki, hogy a körénk teremtett világnak hány értelmezése lehetséges.
Freudhoz kötik a mondást (amit persze vitatnak sokan), hogy egy szivar van, amikor csak egy szivar. A szemünk által érzékelt fény vagy épp annak a hiánya természetesen van, amikor csak az anyag bizonyos fizikai tulajdonságokkal rendelkező mozgásformája, amit épp egy erre specializálódott szervünkkel érzékelünk. De az már emberi lényegünk, hogy lehet ennél sokkal, de sokkal több. S az ember már csak olyan, hogy rettegve önnön tökéletlenségétől paradox módon a tökéleteset nem megtalálni igyekszik, hanem türelmetlenül maga akarja megteremteni. Nem elég a világ, az ábrázolt világnak is ugyanolyannak kell lennie, visszamenve Platónhoz: nem az asztalt, hanem annak ideáját akarja megalkotni. A fotótechnika területén már nem elég a digitalizáció, de manapság már jobb híján egy telefonnak nevezett valamiben is legalább három kamera és negyven megapixel felbontásra képes szoftver van. S persze mindennek sok a gyakorlati haszna – csak ezzel együtt mindez nem művészet.
A fekete-fehér fotózásnak – már amióta színes egyáltalán létezik – éppen a látszólagos kevesebbsége jelentheti a többletet. Nem azért, mert önkéntelenül is ki akarnánk találni a színeit, és ezzel már gondolkodásra késztet (persze valamennyire ezért is), hanem főként azért, mert látni tanít. Fecseg a felszín és hallgat a mély, hogy visszatérjünk bevezetőnket ihlető költőnkhöz. A fekete-fehér kép – persze csak akkor, ha jó – egy lépést tesz a műalkotássá válás irányába, hiszen a színek fecsegése helyett a tudatos kompozíció beszél szikáran, kevés szóval, s ha igazán jó a kép, kimondhatatlanul. A világ elsajátításának (vigyázat filozófia, tehát senki ne keressen benne aktuálpolitikai áthallásokat) három dimenziója van hagyományosan: a vallás, a tudomány és a művészet. A fényképezés mint művészet éppen erre vállalkozik, olyan eszközzel, mint az emberi szem, amivel alapesetben valamennyien rendelkezünk, létrehozza a körülöttünk lévő valóságból a művészi igazit, s itt a szem az igazi eszköz, a gép annak segéde, s a mesterség része a segéd kezelése.
Kovács Bodor Sándor és Kovács Lea képei sok esetben elérik ezt az értelmezési szintet. Nem csupán emléket állítanak a világban megtörtént pillanatok közül néhánynak, de saját értelmezésük által elénk tárva beszélnek hozzánk, kulcsot adnak saját pillanatainkhoz, hogy e képkulcsok segítségével benyissunk emlékeinkbe, míg végül az ő megörökített pillanataik a miénkké is válnak. Szót értünk egymással, mielőtt a kommunikációt a szavak síkjára terelnénk.
Az eltérő életkor, élettapasztalat, lelki alkat, mondhatjuk léthelyzet persze máshová teszi a hangsúlyokat. Sanyi képei általában véve filozofikusabbak, sokszor az egzisztencialisták belevettség fogalmának képi megtestesülései, míg Lea sorozatában a gyermekek kapnak kiemelt szerepet, és bár szép gyermekeket látni legtöbbünk számára kedves dolog, ennél ezek a képek sokkal többek, kimondhatjuk: allegorikusak. S ennél a kimondásnál tovább nem is tudunk jutni. Minden szó csupán karcolgatja azt az összetett jelentéstartalmat, amit egy-egy kép magában hordoz, s ez még akkor is így van, ha valaki nagyon sok szót ismer, s ezekből nagyon sok mondatot tud alkotni. S ahogy az alkotók magukat és képeik alanyait – már eleve mögöttes tartalommal felruházva – fénykeresőkként jellemzik, úgy válunk mi nézők szókeresőkké képeiket nézve.
Mert mennyi kimondhatatlan háttértartalommal bír az Auschwitz-Birkenau című kép elágazó sínpárja a váltóval, a Minimál madara az emberalkotta kubista díszletek között, a XXI. század ketrecbe zárt fája egy épület tetejére száműzve, a Haza húz a virágzó fa turbulenciája mellett kondenzcsíkot rajzoló repülővel, Lea címadó fotója az erdőben járó gyermekekkel, vagy az önportré filozofikus kompozíciója. S ez csak néhány kiragadott kép a több tucatnyiból, melyek egyike sem tucatdarab.
Paul Verlaine Őszi dal (Chanson d’automne) című költeménye szó szerinti fordításban megjegyezhetetlen, erőltetett képek halmaza. Tóth Árpád nem is akarta lefordítani, az eredeti műben szereplő hegedűk hangjára magyarul újra teremtette azt a magyar dal szó helyett a magyarban többlettartalommal bíró eredeti chanson felhasználásával. A szavak leírt betűhalmaza helyett a hangzók zenéje felülírja esetenként a jelentést, és ezen keresztül érünk az érzéshez magához. Valahogy nekünk is így kellene eljárnunk: a két alkotó képeiből önmagunkban építsük fel az általuk ihletett új képet, ami úgy ők, hogy már mi is vagyunk, s köszönjük meg nekik, hogy fénykeresésükkel mindnyájunkat közelebb visznek magunkhoz, s a világ lényegéhez, melyre szavak amúgy sem lehetnek.
Salgótarján, 2019. szeptember 25.
Paróczai Csaba
És a fotók:
