Karlovy Vary: nyolcvan percben a filmvilág egyik csodája, Forman
Hatalmas ováció fogadta Karlovy Varyban a Forman vs Forman című dokumentumfilm első csehországi bemutatóját. Az óriási moziterem közönsége hosszú percekig állva ünnepelte Helena Trestikova rendezőt és munkatársát, Jakab Hejnát. És természetesen azt az emberként és művészként egyaránt csodálatos egyéniséget, aki a cseh újhullám egyik vezéralakjából kétszeres Oscar-díjas rendező lett Amerikában, és aki az alig 80 perces remek filmben végigvezette nézőit az életén, pályáján, az őt körülvevő világ közvetlen és tágabb tájain. A film idén Cannes-ban debütált, az 54. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválra érkezett haza, és csak remélhetjük, hogy hamarost a magyar közönség előtt is bemutatkozik ez a kivételes film.
A siker titka nem csak maga Milos Forman, hanem az a forma és elbeszélésmód is, amelyet az alkotók teremtettek. Látunk egy filmet, amelyben mindvégig Formant halljuk, hol csehül, hol angolul, mikor, milyen szituációban készült az éppen látható felvétel, s így egyetlen hatalmas, összefüggő monológban elevenedik meg a kivételes életút és a kivételes pálya teljes íve. Trestikováék több mint 400 órányi anyagot kutattak fel és gyűjtöttek össze. Interjúkat, riportokat, forgatásokról készült beszámolókat, magángyűjteményekben rejtőző felvételeket, archív dokumentumokat. Ezekből válogatva rajzolták meg a kivételes életrajzi portrét. Ebből a ritkán élvezhető személyességből, hiteles valóságból, egy hús-vér ember életének soha nem látott intim mozaikkockáiból állt össze Forman „vallomása” Formanról. Nem önelemzés, mert azt utálja, mint a filmben elhangzó első mondataiból kiderül. Mint egy szerzői film, olyan a Forman vs Forman, amelyet a főszereplő mesél végig s a valóság képeihez időnként társulnak a nagy Forman-filmekből bevágott részletek. Különösen jól működik az az érzékenység, amellyel a film alkotói a személyes életesemények mögé időről-időre bevillantják a nagyvilág állását, a politikai-társadalmi közeget, ami Forman életében, tudjuk, különös jelentőségű. De ez a nagyvilágba helyezés szintén személyhez kötődő, sosem tenyerel rá a film elsődleges tárgyára.
Forman mesél a gyerekkoráról, az árvaházról, ahová szülei halála után kerül és ahol egy életre szóló barátságot köt egy Vaclav Havel nevű iskolatársával. (Forman szüleit náci haláltáborba hurcolták, ahonnan egyikük sem tért haza.) Havel később fontos szerepet kap: Forman később arról mesél, hogy a Valmont című filmje mekkorát bukott. De, teszi hozzá, nem érdekelte már a bukás, mert épp akkor zajlott távoli hazájában a bársonyos forradalom, elérkezett a szabadság ideje, s Vaclav Havel lett a köztársasági elnök. Ritka felvételek tanúskodnak például arról, hogy Havel hivatalos amerikai látogatása idején, egy rendezvényen éppen Forman mond személyes, baráti köszöntést a cseh elnök tiszteletére. Időrendi sorrendben követi a film a pályát. Forman mesél például a cseh újhullám megszületéséről (egy-egy villanásnyira a híre prágai filmfőiskola, a FAMU hallgatói között nem csak őt, hanem a fiatal Menzelt is felfedezzük), amikor egyszerűen csak az úgynevezett szocialista-realista filmszörnyűségek idiotizmusával szembeszállva valami mást akartak, valódi problémákról beszélni, igazi hús-vér emberekkel. Erről mondja, hogy a legfőbb inspirációt az jelentette számukra, hogy választ adjanak arra a fenomenális lószarra, amit akkor filmként produkált a kor. A követelmények nyomása ellen akartak dolgozni a maguk szabad módján. Remek humor forrása, ahogy a dokufilm alkotói Forman szavaihoz pár jelenet erejéig bevágnak korabeli cseh mozidarabokból eszméletlenül idióta jeleneteket. Halljuk Formant a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelme, a Tűz van babám megszületésének körülményiről, s arról a felszabadultságról, hogy végre civil szereplőkkel mondhatta el a maga valódi történeteit.
Meghitt pillanatoknak is tanúi vagyunk. Gyakran látjuk tréning ruhában futni (és felfedezhetjük, milyen remek testalkatú, jóképű fickó volt, hisz ebből az életszakaszából még nem igen érkeztek el hozzánk képes hírek róla…) későbbi amerikai otthona parkjában, egy tóparton élő vadkacsapárról mesél, büszkén mondja, hogy Amerikában is ikerfiai születettek, s a Csehországban élő, korábbi házasságából született ikerfiaival így két pár ikerfiú apja, ami a világon ritkaságnak számít. Még filmről is szót vált a kisfiúkkal, Az utolsó szamuráj a megvitatás tárgya. Forman elbűvölően engedékeny, értékeli a film érdekességét. Látjuk fiatalon Cannes-ban fürdőgatyában interjút adni a tengerparton. és látjuk rendezni a nagy amerikai Forman-sikereket is: Száll a kakukk fészkére, Hair, Ragtime, Amadeus, Larry Flynt, a provokátor. És beszél drámai pillanatokról is, amikor Cannes-ban visszavonja a versenyből a Tűz van babámat, együtt tartva a nemzetközi filmes alkotókkal, a párizsi diáklázadókkal való szolidaritásból. Élete legdrámaibb szakaszáról híres cseh kollégája, Vera Chytilova forgatott különös dokufilmet. Rábírta az akkor már ezen az időn túllépett Formant, húzzon magára pizsamát, és feküdjön ágyba a New York-i Chelsea Hotel egyik szobájában, ahol másfél évet húzott le mély reménytelenségben, depresszióban, egy fillér nélkül. És Forman elmeséli ágyban fekve, milyen volt az első karácsonya magányosan. Hogy miután az első Amerikában rendezett filmje, az Elszakadás nagyot bukott, minden lehetőség füstbe szállt, magányos volt és reménytelen. Felidézi, hogyan lábalt ki a sötét helyzetből Michael Douglas produceri felkérésére, hogy rendezze meg a Száll a kakukk fészkére című filmet. Amire meg is kapta rendezőként az első Oscart. (A másodikat az Amadeusért vette át – boldogan, ahogy a felvételről látjuk, és elmondja, neki igenis miért fontos az Oscar.)
Forman szavaiból tisztán kiviláglik, ami a filmjeiből egyenesen süt, hogy a nagy amerikai sikereiben ugyanúgy a szabadság vágya szól, mint korai, cseh rendezéseiben: szembefordulás a társadalmi korlátokkal, képmutatással, az ember megalázásával. És egy meghökkentően őszinte vallomás: Forman bevallja, nem Mozart áll hozzá közel, hanem Salieri, mert ő maga is féltékenyen figyelte a kollégákat, Antonionit, Fellinit. Ez az a Forman vs Forman című életrajzi portréfilm ebben a mi hitehagyott, gyávuló és vaduló világunkban különösképpen nemes, nagy-nagy élmény.
Egy nő hajat akar mosni. Ez a hétköznapi kívánsága majdnem az életébe kerül. Végül csak a hajától kénytelen megszabadulni. A történet, amit a fiatal magyar rendező, Kovács István mesél el Ostrom című filmjében, csak a legbanálisabb módon idézhető fel szavakban. Ami viszont ott feszül és fáj a történetben, azt alig lehet szavakkal pontosan kifejezni, ehhez a a színészt ölelő képek hangulata, drámaisága kell. Ettől jó és ettől fájdalmas igazán a 23 perces játékfilm. A hajmosás vágya ugyanis 1994-ben ébred egy szarajevói nőben, a rommá lőtt város közepén. A magára maradt Tea estére találkára készül, a legszebb ruháját választja az érezhetően kivételes eseményre és alighanem a legszebb akar lenni, amilyen csak lehet évek múltán egy embertelenül szétvert világban. Tiszta, gusztusos nő. Újra nő. Csakhogy a tartályban, ahol gyűjti az esővizet, egy csepp sem maradt, ahogy a tartály is gallyra ment egy becsapódott lövedék miatt. Tea elindul vizet szerezni és ezzel elindul az egyre sötétebbé váló dráma.
Bemutatkozott Karlovy Varyban az idei fesztivál egyetlen magyar résztvevője, Kovács István. Az idén a Diák Oscar Bronz fokozatával ékesített Ostrom című rövidfilmjét hívták meg a jövő fiatal tehetségeit bemutató Future Frames programba. A kisfilm egy cannes-i speciális rövidfilmfesztiválon már elnyerte a Young Director díjat, otthon pedig a Magyar Filmkritikusok Díját. Rokonszenvvel fogadták itt Karlovy Varyban is a bemutatkozást. Az majd kiderül, lesz-e reményteli folytatása a szereplésnek, azaz beválik-e a fiatal rendező reménye. Kovács ugyanis producereket szeretne megnyerni a tervének: játékfilmmé szeretné kiteljesíteni a kisfilmjében megtalált témát: egy nő vissza akarja nyerni emberi méltóságát a háború kíméletlen világában. Ahol a remény helyett a halál érkezik váratlanul. Teát egy szarajevói színésznő, Vedrana Bozinovic játssza, a rendező ugyanis olyan főszereplőt keresett, aki maga is átélte a dél-szláv háborút. Kovács tudja, mit jelent a tapasztalás, hiszen Jugoszláviában született. Vedránát úgy találta meg, hogy járta a szarajevói színházakat, majd a kiválasztottnak elküldte a forgatókönyvét. A lepusztult háborús zónát egy Budapesthez közeli egykori katonai bázison találták meg, ahogyan azt Rajk László látványtervező ajánlotta a rendezőnek.
Így született meg egy kisfilm-siker, amiben a leggyötrőbb, hogy bár pontosan meghatározott időben és helyen játszódik, a háború lelket is pusztító lényegét tekintve az Ostrom témája időtlen.
Bársony Éva