Annyira magával ragadó volt Mácsai Pál előadása, „szubjektív fecsegése”, ahogy ő nevezte, hogy még az se nagyon zavart senkit, hogy a forróságban egyre fogyott a levegő a kis teremben. A Díszletek közt kiállításon Mácsai Pál mesélt a Szentendrei Teátrumról.
Ahogy arról már mi is beszámoltunk, a Szentendrei Képtárban kiállítás nyílt, hogy bemutassa az 50 évvel ezelőtt megalapult Szentendrei Teátrum történetét, és emléket állítson mindazoknak az előadásoknak, amelyek az évtizedek alatt láthatóak voltak. 2019. június elején Mácsai Pál tartott itt tárlatvezetést – nem is annyira a kiállítás terében, inkább az időben bolyongva.
Színházi előadásokról múzeumi kiállítást készíteni olyan, mintha az időt szeretnénk visszatekerni és kimerevíteni. A színház élménye abban a pillanatban születik meg és addig létezik, amíg az előadás tart. Még a legjobb videofelvételek sem hozhatják vissza, hiszen a színház lényege a szertartásos itt-és-most és az, hogy az előadás csodáját együtt, közös térben éljük meg.
Mácsai Pál épp erről a paradoxonról beszélt a tárlatvezetése elején. Eleve lehetetlenségnek nevezte egy színház múzeumi felidézését: úgy fogalmazott, hogy valójában egy „izgatott emlékezőt” tudunk csak bemutatni. Sőt, a reménytelenséget állítjuk reflektorfénybe.
Nem csoda, hogy borongós veszteségérzés hallatszott ki az első szavaiból, hiszen a Szentendrei Teátrumban sok olyan kiváló színész és rendező fordult meg, akik ma már nincsenek közöttünk. A közelmúlt történetével foglalkozó műveknek és kiállításoknak mindig is ott lesz a mélyén a sóhaj, hogy ezekre az időkre még emlékszünk, de már elmúltak, sok szereplőjükkel együtt. De mit tehet ilyenkor az ember? Szomorkodik kicsit, és mesélni kezd.
És ahogy Mácsai Pál mesélni kezdett, és ott állt körülötte a hallgatósága, nemcsak a régi nyarak elevenedtek meg, de mintha színház született volna. Annyira magával ragadó volt Mácsai Pál előadása, „szubjektív fecsegése”, ahogy ő nevezte, hogy még az se nagyon zavart senkit, hogy a forróságban egyre fogyott a levegő a kis teremben. A mese pedig szubjektív lett, igen. Hiszen mint minden más is a világon, a Szentendrei Teátrum is sok kis privát történetből szövődik össze.
Épül a Szentendrei Teátrum színpada, 1969 (fotó: Fortepan).
Kiderült például, hogy milyen az, ha az ember főiskolás, boldogtalan szerelmes, és belecsöppen a Schubert-dalokból összefűzött Három a kislány operettbe. Milyen lenne? Szerelmi bánatra Schubertet, napi sok órában? Igazi érzelmi hajótörés, újra és újra, hiába az operettes körítés. Ez volt Mácsai Pál első találkozása a Szentendrei Teátrummal. De a következő évben már más lett ugyanaz az előadás – jött az új szerelem, olyankor már nem zokog az ember se Szécsi Pálon, se operetten.
Vagy ott volt a Vámos László által rendezett Scapin furfangjai 1986-ban. Ahogy Mácsai elbeszéléséből kiderült, Vámos domináns rendező volt: előjátszott a színészeinek, kevés szabadságuk maradt a karakter megformálásában. A premier előtt azonban betegség miatt kiesett az egyik főszereplő, Dégi István, és Vámos Lászlónak kellett beugrania helyette. Több se kellett a darabban Szilvesztert, a furfangos szolgát játszó Mácsainak!
Kihasználva, hogy lanyhult a rendező figyelme, a fiatal színész éles váltással átalakította a figurát. A Szentendrei Teátrumnak akkoriban otthont adó Fő téren lakott egy jellegzetes, kövérkés ember, aki az ablakából figyelte nap mint nap a lenti eseményeket, szemébe húzott micisapkával. Mácsai nézte őt egy darabig, aztán kért az öltöztetőktől egy hatalmas műhasat és egy micisapkát. A kezébe kiflit fogott, úgy ment be a színpadra. Lassú, nehézkesen gondolkodó fickót formált meg, aki csak rágja, rágja a kiflijét, de titokban persze – mint minden szolgálónak a Moliére-darabokban – nagyon is vág az esze.
Vámos Lászlónak csak a főpróbán tűnt fel a merénylet. A rendező ordított, a nézők viszont jót nevettek a figurán. Vámos becsületére legyen mondva: meghagyta Szilvesztert pocakosnak és micisapkásnak, Mácsai Pál pedig még díjat is kapott érte Szentendre városától.
De hogyan mesélné el vajon az a micisapkás, kicsit furcsa ember a Teátrum történetét, ha még elmesélhetné? Hogyan emlékeznének a nézők erre az előadásra? A kiállítás és Mácsai Pál tárlatvezetése is sugallta ezt a kérdést, hiszen egy színház története éppen annyira a közönség története is, mint a színészeké.
Szentendrei Teátrum, 1970 (fotó: Fortepan).
A kiállítás bejárata előtt kint is lóg a falon egy fehér tabló, arra várva, hogy minél többen felvéssék rá pár szóban a saját emlékeiket.
Ráadásul a Teátrum története egybeesik Szentendre népszerűvé válásával is. Minden Teátrum-sztori egyben Szentendre-sztori is. Mácsai Pál említette, hogy ő pont akkor volt kamasz, amikor Szentendrét felfedezte a főváros. Művészeti élményt bőven kínált akkor is Budapest, de kortárs, eredeti művészettel inkább Szentendrén találkozhattak a fővárosiak. Mácsai Pál maga is lelkes szentendrejáró lett, szemben festő édesapjával, akinek ez az egész divatjelenség inkább gyanús volt. Persze a kamaszfiú buzgó, rendszeres ki-HÉV-ezésében az is benne volt, hogy Péter és Pál, a két jó barát, maguk készítette kis tárgyakat árultak a Péter Pál utcánál, és hitetlenkedve nézték, hogy a kilátogató pestiek meg is veszik őket.
A Szentendrei Teátrum ekkorra már évek óta működött. 1969-es alapítása nem is akárkihez köthető: Zsámbéki Gábor rendezőszakos hallgató állt a színművészeti főiskolások kezdeményezésének élére. Az így létrejött Teátrum a magyar színházművészet egyik emblematikus játszóhelye lett, amit a színészek is nagyon szerettek.
Ugyanis ahogy Mácsai Pál hangsúlyozta, a szabadtéri színház kellemes kihívás a színésznek, hogy kiszakadjon a védett színpadterem modern világából, és visszatérjen az antikvitás szabad levegőjébe – szó szerint is. Szabadtéren, a színház ősi helyszínén máshogyan kell játszani, mint zárt, intim térben. De ahogy Mácsai idézte: szabadtéri színházat csak Veronától délre szabad tartani. Északabbra bármikor jöhet a zuhé.
Mácsai sok mindenre kitért még, a bambulás művészetétől kezdve Őze Lajosig, akitől megtanulta, hogy a színház lényege a helyben születő gondolat illúziója. Azt is felvetette, hogy milyen lenne, ha a nyári színházak vígjátékok mellett lélektani drámákat is játszanának. Bár az Örkény Színház emlékezetes, 2014-es szentendrei vendégjátéka, az Übü kirány pont az a fajta intenzív komédia volt, ami közben éles, mint a penge. Mácsai Pál rendezése a darab eredeti jellegét hangsúlyozta, a diákcsínyekkel keveredő rémbohózatot.
Reménykedjünk benne, hogy nemsokára megint ott lesz az Örkény Színház egyik előadása a Városháza udvarában. A Szentendrei Teátrum idei programja ITT olvasható. A Szentendrei Képtár kiállítása pedig szeptemberig vár mindenkit, aki szeretné újrajátszani a régi előadásokat és régi nyarakat.
Übü király, 2014, Szentendre (fotó: Örkény Színház).
