Márkosfalvi Barabás Miklós: Önéletrajz – Szépmíves könyvek, 2019 – 320 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5662-68-3
Barabás Miklós fura figura, nevét szinte mindenki ismeri, s a többség az általa készített képek közül is többet képes beazonosítani. Hiszen nem lehet a szabadságharc, a kiegyezés és a millennium évszázadával úgy foglalkozni, hogy ne fussunk bele a képeibe. Akár akaratlanul is. Festőként a magyar történelmet rögzítette, s talán nem túlzás azt állítani, hogy a tizenkilencedik századra nézvést ő a mi szemünk. Sajátos, hogy a többség mégsem tud róla – a nevén és alkotásain túl – semmit. Persze, hiszen
a szem nem látja önmagát.
Ugyanakkor kell-e, lehet-e nagyobb elismerés, mint az, hogy egy alkotó neve az alkotásai marad fenn? (Tudunk, tudhatunk példát arra is, amikor az alkotás csak adalék, s ha választani lehet, talán ez a kellemesebb.) Éppen ezért, de nem csak ezért érdemel figyelmet Barabás Miklós Önéletrajza, mely az 1944-es kiadást követően most újra megjelent. Az eredeti előszóval:
„…Barabás önéletrajzában megelevenedik a százhúsz évvel ezelőtti Erdély a maga konzervatív lelkiségével, jobb sorsra érdemes művészeinek idő előtti letörésével és ismeretlenségbe hullásával, életre kél az egykorú erdélyi arisztokrácia, mely feudális gőgjében hagyta, hogy a magyar tehetségek elkallódjanak a magyar ugaron, de megjelenik az ivás, pipázás, köpködés jegyében folyó köznemesi társas élet is, melynek az akkori szellemi színvonalát a hahota vagy az ásítás jellemezte. Ebben a világban hányódott és küzdött örökös létbizonytalansággal a kor minden művésze, aki művészetéből akart megélni, s ennek altalajába vezet le Barabás Miklós önéletrajza…”
– írja Bíró Béla a könyv 1944-es előszavában. S ha „csak” ennyiről lenne szó, már az sem lenne érdektelen, de Barabás önéletírása ennél többről, sokkal többről szól. Hiszen Barabás Miklós azon kevesek egyike, aki abból a maradi világból saját erejétől és tehetségétől hajtva emelkedett ki. S amikor élete alkonyán szükségét érezte, az összegzéssel sem maradt adós. De micsoda összegzés ez! A finom részletek kavalkádja!
„Szebenben azon elhatározásom után, hogy szerencsét próbálok Bukarestben, elgondoltam, hogy ott orosz tisztekkel is érintkezhetem, a kik nem tudnak oláhul (én az oláh nyelvet a collegiumi szünidők alatt jól megtanultam), elkezdtem szorgalmasan francziául tanulni. Úgy emlékszem, Trautmannak hívták ezt a nyelvmestert, a ki az olasz nyelvben is jártas volt, úgy hogy olaszul is tanultam tőle, s már ott Szebenben folyékonyan tudtam e két nyelven is csevegni.”
Erdélyen túl benne van az akkoriban ismert és bejárt nagyvilág, Bukaresttől Itáliáig, s a világ megismerésének szándéka. Barabás a saját életéről úgy ír, hogy közben fel-felvillannak a történelmi és társadalmi összefüggések. Olyan helyek és helyzetek – például a Bukaresti tartózkodás (1881-1883)– amiről különben fogalmunk sem lehetne. A festő nem kevés humorral dolgozza fel emlékeit, s talán éppen szakmájából adódóan olyan részletekre is figyelmes, mik elkerülnék mások figyelmét…
- A történelmet a győztesek írják. De csak a győzelem után!
- Újabb színnel gazdagítja gróf Bánffy Miklós portréját a Szépmíves!
- Herceg volt a magyar miniszter, aki később a Gestapónak is dolgozott
- Irodalmi szenzáció az előkerült Rejtő-regény: Vanek ur Párisban
- Kétszáz éve született, akit maga Kossuth nevezett ki árulónak
Érdemes megemlíteni, hogy a most megjelent kötet nem szolgai másolata az 1944-esnek, s bár hozza az eredeti előszót, s végjegyzetként szerepel az eredeti jegyzetapparátus is, de tekintetbe veszi, hogy a mai olvasó… a mai olvasó már mást tud, s talán éppen ezért sok mindent már nem tud. Sőt, van olyasmi bőven, amit ebből a kötetből tanulhat/tudhat meg…
Barabás Miklós nem riadt vissza a világ változásától, s valószínű, hogy nem rajta múlott, hogy élete végéig festő maradt:
„1862–63 nagyon rossz évek lévén a mezei gazdákra, ezt a művészet is megsínylette. Ekkor látván azt, hogy fényképészeink milyen nagy haszonnal űzik e mesterséget, magam is megpróbáltam egy fényképészeti műterem fölállítását. De ezen nagyon sokat vesztettem, s ezért 1864-ben még veszteséggel is túladtam rajta. E közben azt is tapasztaltam, hogy a nagyon is laikus közönséggel való érintkezés nem nekem való. Az is hozzájárult e bukásomhoz, hogy olyan társat ajánlottak nekem, a ki sehogy sem bírt a korral haladni, s annyira aláásta az üzlet hírnevét, hogy azt semmiféle erőfeszítéssel sem lehetett már megmenteni.
A festőművészethez való visszatérésem nagy hasznomra vált, mert 1864 év végén már szaporodni kezdett a munkám, s innen kezdve folytonosan elhalmoztak megrendelésekkel. 1865-ben befejeztem azt a nagy képet, mely a budapesti Lánczhíd alapkövének letételét ábrázolta, s a melyet báró Sina Simon megrendelésére 1860-ban kezdtem el festeni.”
Egyszer talán érdemes lenne összevetni Barabás Miklós fotografálási kísérleteinek történetét Herman Ottó hasonló, szintén kudarcos próbálkozásával…
