Csoóri Sándor: Éji Nap – Nappali Hold 1955-1989 / Naplójegyzetek, töredékek I. – Erdélyi Szalon-IAT Kiadó – szerkesztette Balogh Júlia és Pálfy G. István– 240 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval, – ISBN 978-615-5068-38-6
„Egyetlen megoldásnak látszik, hogy naplóírás igénye nélkül ülök le egy-egy fél órára ez elé a füzet elé, s mint aki teszeget-veszeget, megpróbálok a magam világában tájékozódni.”
– olvashatja a kétkötetes munka első kötetének élén, aki belefog, s most mi is csak az első kötettel foglalkoznánk, mely a Nappali Holdat megelőző időszak sosem látott írásaiból ad egy csokorra valót. S nem véletlen, hogy csokrot említek, hiszen az összerendezett töredékek pont úgy kerülnek egymás mellé, mint a mezei virágok: bár ugyanazon rét termette őket, mégis mindegyik más. Színek és illatok kavarognak, van, amelyik hosszan virít, van, amelyik szerényen meghúzódik, s akadhat olyan is, mely letépése pillanatában hullatni kezdi szirmait.
Nem könnyű feladat Csoóri Sándor életművével bíbelődni, de talán mégis kevésbé nehéz, ha – a kötet szerkesztőinek szándéka szerint – csak 1989-ig szaladunk az időben. Hátra? Előre? Lehetőleg előre, 1955-től, a huszonöt éves Csoóri Sándortól indulva, mikor a naplóírásra nem, inkább csak a forgácsok gyűjtésére volt igény. (Aztán a kötetből kiderül, miként változik a habitus és a szándék, s egy ponton már felbukkannak a valódi naplójegyzetek is.)
Költőnk és kora
cím alatt kötelező iskolai beadandó dolgozatokat szokás írni, s most mégis iderángatnám ezt az agyonkoptatott, rossz csengésű címet alcím gyanánt, hiszen ahhoz, amit a kötetben felfedezhetünk, értelmezési horizontot kell találni: egy koordinátarendszert, melyben helye van/lehet ezeknek a nyilvánosságtól ez ideig elzárt szövegeknek. Ráadásul a kor itt kettős jelentéssel bír! Hiszen egy érőben lévő fiatalember kísérhetünk a beérkezettségig. Másrészt egy – minden változásával is örökkévalónak tűnő – politikai rendszert figyelhetünk, mely bornírtságaival együtt is kellemetlen, de kiszámítható keretek közé szorította – emelkedésre kényszerítette – az alkotó szellemet. S bár a kor, a Szocialista Magyarország kora már vagy harminc éve mögöttünk maradt, nem gondolhatjuk, hogy az akkori rendszer reflexei is megtorpantak a korszakhatáron: velünk vannak, kísérnek minket, kísértenek, s ha más köntöst is öltöttek, ma sem áll távol tőlük, hogy rendszerré álljanak össze.
Nem kellene elfelejteni annak a kornak a tapasztalatait, s akkor nem lenne meglepetés az, ami napjainkban is rá-rászabadul a szellemi- és közéletre. De talán most, az olvasói pozíció tisztázásának kísérletével talán kicsit messzire szaladtunk! Forduljunk vissza. Csórihoz és az Éji Nap fényéhez, meg a
a hatalom által működtetetett szellemi és kulturális térhez,
mely szükségszerűen teremtett és kontrolált egy minden szempontból „kétdimenziós” szellemi környezetet. A történelemből tudhatjuk, hogy az ilyen jellegű szabályozási kísérletek – hosszú távon – mindig kudarcra vannak ítélve, hiszen pont azzal nem tudnak mit kezdeni, amit lényegük szerint szabályozni szeretnének: az emberi szellemmel. Sőt, azzal, hogy a maguk két dimenziójában megszabják-szűkítik a lehetőségeket, elkerülhetetlenné teszik a „felmagasodást”, a kilépést a két dimenzióból (amiről a hatalom újra és újra elhiteti/elhiszi, hogy az általa uralt sík, az maga a tér).
Persze, lehet akadályokat állítani, lehet elhallgattatni, lehet lapokat és könyveket a megjelenéstől eltiltani, vagy ha nem voltak elég éberek, akkor utólag bezúzni, de mindez nem számít! Sőt, szinte kikényszeríti a magasság keresését, a felfelé növekedést. Nem, nem csak az ügyeskedést, hanem az alkotást. Nincs az a hatalom, mely el tudná venni a gondolkodás szabadságát, s nincs az a gondolkodó, aki – ha megalkuvásból, tévedésből vagy hamis lelkesedésből nem adja el a lelkét/önmagát – ne növekedne magasabbra ilyen körülmények között, mint egy mindent-szabad világban.
Csoóri naplójegyzeteinek és töredékeinek ez a kötete ebbe a világba kalauzolja el az olvasót. Egy olyan korba, ahol a tűrtség és tiltottság éberségre és aktivitásra serkentette az alkotót. Olyan világba, ahol volt „mihez képest” értékesnek lenni, értéket előállítani és felmutatni. Olyan világba, ahol vátesznek lenni, vagy annak látszani (azzá válni?) nem azt jelentette, hogy apró-cseprő ügyek mentén kell hétköznapi alkukat kötni. Olyan világba, ahol a szabadságot az ember önmagában hordozza, s ahol a szabadságigényt a külvilág nem tudja karámba zárni.
A baj akkor adódik, amikor az eszméket kézpénzre kell és lehet váltani, s a belső szabadság kiszabadulva a változó valóság burjánzásával szemben védtelenné válik. S ezért lehet (ha lehet) fontos az Éji Nap!
