+ Interjú

Amikor a kortárs tánc felveszi a versenyt a metálzenével

Hatkor kel, neoprén ruhát ölt, hogy teljesítse a napi szörf adagját az óceánparton, mielőtt bemegy az iskolába kortárs táncot tanítani. Mészáros Máté koreográfussal beszélgettünk portugál és kanadai elfoglaltságairól, a készülő darabjáról, a magyarországi tánchelyzetről és hogy miért szeretné az United Space of Ambivalance-t pszichológusoknak is megmutatni.

USA, fotó: Dobos Gergely

Hatkor kel, neoprén ruhát ölt, hogy teljesítse a napi szörf adagját az óceánparton, mielőtt bemegy az iskolába kortárs táncot tanítani. Mészáros Máté koreográfussal beszélgettünk portugál és kanadai elfoglaltságairól, a készülő darabjáról, a magyarországi tánchelyzetről és hogy miért szeretné az United Space of Ambivalance-t pszichológusoknak is megmutatni.

Mit csináltál Portugáliában?

Tanítottam. Az első egész estés darabomat, a 2014-es Hinokit vettük elő. Ricardo Ambrózio barátomnak, akivel kollégák voltunk az Ultima Vez-ben, van egy posztgraduális kétéves képzést nyújtó iskolája, a Performact. Szoktam ott tanítani egy-egy hónapot, van, hogy többet. Most az volt a felkérés, hogy ne egy új darabot kreáljunk, hanem repertoárdarabot tanítsak be a növendékeknek, hogy megtapasztalják, mennyiben más egy kész darabot megtanulni, mint egy új létrehozatalában részt venni. Úgy gondoltam, hogy a Hinoki elég jó tud lenni egy csak mozgással foglalkozó iskolának. Egy hét alatt megtanulták az anyagot, és még egy hétig dolgoztunk rajta, ami alatt át is alakult egy kicsit, jobban az övék lett. Nagyon jól sikerült, pozitív visszajelzések jöttek, meg jó újra látni, amit már két éve nem játszottunk, ott gurult mindenki a földön…

Mészáros Máté. Fotó: Dömölky Dániel

Itt is használtátok azt a szép holdbéli táj törmeléket?

Nem, ez „száraz” előadás volt, egyszeri bemutatóval, az iskolai feladat részeként; a nyersanyagon ez nem változtat. A zenével is kellett egy kicsit variálnunk, mert nem tudtam kinti dobossal megoldani a Porteleki Áron-féle zenei jelenlétet, úgyhogy a végén én vágtam össze érzetre hasonló zenéket.

És mit dolgoztál Kanadában?

Két éve elhívtak tanítani egy fesztiválra, ahol az egyik szervező részt vett az órámon, szimpatikus volt neki, amit csináltam, így elhívott a saját nyári intenzív kurzusára, ami olyan, mint az IDW Budapesten. Ez egy kéthetes kurzus, ahol technikai órák vannak, plusz minikreációkat készítünk, én is az első évben; a második évben a United Space of Ambivalence-ből adtam elő a szólómat, ami majd most lesz újra látható a Trafóban, december 18-án. És úgy néz ki, hogy egy darabot is fogok készíteni a hat lányból álló együttesüknek – így a hat fiúból álló darabom után. Sőt, a következő itteni darabomban is – májusi Nemzeti Táncszínház premier – két lány lesz, Jenna Jalonen és Vadas Tamara, meg én.  Nagyon nehezen tudtam eldönteni a nemek arányát.

Miért?

Erősen foglalkoztat, hogy mennyire homogén a mozgás, ha keverve vannak a nemek. Nekem sokkal tisztábban olvasható, ha nincs benne a nemek közti extra olvasat. Szerintem nehéz elvonatkoztatni a nemek közötti különbségektől.

A Közép-Európa Táncszínházas produkció, ami nemrég szerepelt a Trafóban, hogyan született?

Mádi Lacinak készült ez a szóló, még tavalyelőtt, a K-Arcok sorozatban. Az akkori művészeti vezető, Kun Attila kért fel erre a munkára, és egy elég érdekes produkció született. Ezt vettük elő Tono (Anton Lachky) darabjához, a Special Society-hez. De két teljesen más produkcióról van szó. Laci darabja, az Insoundout újra lesz a MU-ban, az Imre Zoltán Program kiegészítéseként. Magyar viszonylatban sokat játszott szólónak számít, külföldön is, itthon is sokat szerepelt, a Monotánc Fesztiválon megkapta a legjobb előadás díját.

USA, fotó: Dobos Gergely

Milyen utat járt be az USA (United Space of Ambivalence) a premier óta?

Voltunk Portugáliában egy nyári fesztiválon, ahol egy teljesen lecsupaszított verziót adtunk elő, 150 táncosnak. Iszonyatosan jól működött a dolog. Nem vittünk magunkkal semmit, egy teljesen üres művelődési ház terében játszottunk, ami jól rezonált a darab azon felvetésére, hogy hol történik a kortárs tánc, melyik teret lehet belezsúfolni egy másikba, lehet-e egy kész előadást betenni egy üres művházba. Ezek jó áthallások voltak, a szakmai közönség tudott vele menni, értékelte. A Kelemen Patrikkal tartott workshopon is nagyon jól reagáltak rá az ottani táncosok.

Aztán voltunk vele a Szigeten, ami már nem ekkora sikertörténet. A technoparty nyitórész után, a nagyjából teltházból kb. 30 ember maradt, a fesztivál nagyszínpadi zajongása miatt elvesztettük a nézőket. Úgyhogy volt a darab lent is meg fent is…

Az nem a darab hibája, ha külső körülmények zavarják az előadást.

Ránk csúszott egy koncert. Térben nem voltunk összemosva, de hangban összeért a kettő, és nyilván mi húztuk a rövidebbet. A kortárs tánc nem tudja felvenni a versenyt a metálzenével. De érdekes volt a pszichológiáját megélni a darabnak, ahogy a táncosok próbálták fenntartani az előadást, ahogy én szívbajt kaptam, nézve az egészet kívülről, látva, hogy kimegy a közönség zöme. A mai próbán ezt fogjuk megbeszélni, hogy a portugál égbe menés vagy a szigetes teljes katasztrófa a valóság?

Mindegyik az.

Igen. De jó, hogy most visszamegyünk a Trafóba, a békés környezetbe. Nagyon szívesen játszanám olyan közönségnek a darabot, aminek az összetétele nem annyira szakmai. Voltak felkéréseink, de az időegyeztetés kinyírja a játszási lehetőségeinket, hiába van érdeklődés utána. A SÍN mindent megtesz, hogy legyenek felkérések, de kilenc embert összeegyeztetni úgy, hogy az adott fesztiválnak is a megfelelő napon legyen, szinte lehetetlen. Eddig háromból nulla sikerült. Pedig jó lenne, ha a darabnak lenne utóélete.

Mások hogy csinálják?

Nem tudom. Van egy elég negatív tendencia Európában, keveset turnézik mindenki, nemcsak mi, innen, hanem Nyugat-Európában is. Amikor Vass Imrével elkezdtünk táncolni 2009-ben az Ultima Vez-ben, a gazdasági válság körüli időszakban, amikor még rengeteg forrás volt turnéra. 120 föllépést játszottunk abból az előadásból. Egy jól bejáratott rendszerben dolgoztunk, már a premier előtt le volt szerződve harminc előadás. Három hete láttam az Ultima Vez új darabjának a bemutatóját, és nagyon küzdenek ők is, hogy hova tudják eladni a darabot, a hatalmas stábukkal, teljes szettel. De ugyanezzel a gonddal küzdenek a kevés szereplős, kis díszletes darabok is.

Fotó: Éder Vera

Ami még problémásabb, az az, hogy országon belül sem tudunk játszani. Pedig szeretném, ha nem csak Budapesten, a Trafóban menne az előadás, hanem az összes elérhető vidéki helyszínen, ahol viszont szintén semmi forrásuk erre. Valami rendszerszintű változásnak kellene történnie itthon ahhoz, hogy ne forduljunk abba a kényszerbe, hogy csak a külföldi lehetőségeket keressük. Jó lenne, ha előbb az országban tudnánk játszani, mielőtt elmegyünk vele turnézni bárhová. Az infrastruktúra megvan hozzá, csak a rendszer nem ezt szolgálja ki. Mindenki érzi, hogy ez nem sokáig tartható így, főleg a külföldi játszóhelyek kiesésével. A franciák, belgák, és a skandinávok is erős országon belüli turnérendszert alakítottak ki.

A magyar független társulatok szinte többet játsszanak külföldön, mint Magyarországon.

Ez így van. A Hinokiból 18-at játszottunk, abból 5 volt itthon. Jó lendülete volt a dolognak, még négy évvel ezelőtt is. Most sokkal nehezebb, pedig ugyanazokat a partnereket, fesztiválokat keressük meg. Van egy hely Gdańskban, a Klub Żak. Voltam ott tanítani, aztán a Hinokival mentünk, majd Fülöp Laciék is voltak egy előadásukkal, és az ottani szervező pl. azt mondta, hogy nem tud minden évben magyar előadást meghívni, bármennyire is szereti és erősnek tartja a magyar kortárs táncot. Így néha kifutnak a bejáratott körök is. A mostani helyzet kilátástalanságba sodor sok embert. És erre jönnek azok a reakciók, hogy akkor játsszunk szobaszínházat, csináljunk helyspecifikus előadásokat, lépjünk ki a meglévő rendszerből, csináljunk új rendszert. A meglévő előadásokon ez nem segít, de az újragondolás kell.

Ez egy párhuzamos ösvény. Az nem lenne jó, ha a többszereplős, nagyobb szettes előadások megszűnnének teljesen.

Igen, a közönségigény megvan a kortárs tánc iránt.

Miért szeretnéd az USA-t jobban kivinni a táncszerető közönségből?

Az USA-nak van egy olyan felülete, ami szélesebb – társadalmi és politikai – rétegekben is értelmezhető. De mivel eddig táncszakmai közönség látta főleg, nem nagyon érződik ki ez az oldal, hanem csak a tánckészítéshez kapcsolódó. A húgom fiatal, pszichológiával foglalkozó egyetemista barátai például egész mást láttak a darabban, rendszerszintű kérdéseket, a hierarchiában való helyünket, vagy, hogy ki kit birtokol. Nagyon szívesen látnám az előadásnak ezt a rétegét működni, mert pontosan ez volt a célom a darab készítésekor, hogy több olyan réteget zsúfoljak össze egy előadásban, amik külön is életképesek lennének. A darab zárójelenete mindenkinél nagyon máshogy csapódik le. Nekünk, táncosoknak az a valóságunk, s mégis, ott mindenki meglepődik, hogy ez mi a jó ég volt. A civil közönségnek sokkal jobban működik, rácsodálkoznak, hogy, aha, szóval a nem tudás is az alkotás része; azt a tudást, amit addig felgyűjtött a tested, egyszer csak odaadod az improvizációban. Az egyik nézőnk kisfia azóta is arról az öt percről beszél, hogy milyen viccesek voltak a fiúk…

Amikor a kortárs tánc felveszi a versenyt a metálzenével
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top