Bombino a lázadó gitáros, akinek kivégezték a zenésztársait

Bombino, Müpa, 2018. december 21., 20 óra

Egy kazettán hallotta először a zenét, nem profi, talán nem is jó minőségű felvételen. Mégis, alighogy lefutott a szalag, Ron Wyman filmes és producer elméjét egyetlen gondolat töltötte be: meg kell találnia ezt a fiatalembert. Akárhol, akárhogyan, de meg kell találnia.

Menekültstátuszú emberről lévén szó, ez nem is volt olyan egyszerű – de Wyman nem adta fel, és egy napon Burkina Fasóban végre tényleg ott állt előtte, akit keresett. Ismerték Goumour Almoctar, Omara Moctar, vagy egyszerűen csak Bombino néven is, és huszonkilenc éves korára már legendás zenésznek számított hazájában, még ha be is tiltották a zenéjét, őt magát pedig megölték volna, ha visszatér. De hogyan történhetett mindez? Wyman hallgatta Bombino történetét, és a szeme elé festett káoszból lassacskán körvonalak álltak össze: ez mind filmre kívánkozik, gondolta, azok a dalok pedig lemezre…

A tuaregek

A későbbi Bombino egy tuareg táborban született a nigeri Agadez várostól északra, az Ifoghas törzs tagjaként. A karaván mindig arra tartott, amerre állataik legelőt és vizet találhattak, életük ritmusát az évszakok határozták meg, miközben északról elindulva sóval és datolyával, délről visszatérve gabonával kereskedtek.

Bombino apja autószerelőként dolgozott, anyja, mint a többi tuareg asszony, a gyermekeket tanította és a háztartást vezette. A fiút beadták ugyan agadezi iskolákba, de miután állandóan hazaszökött, nagyanyja meggyőzte apját, hadd maradjon csak otthon. Így a család női tagjai tanították a tamasek nyelvre, dalokra, a tifinagh ábécére, na meg az Asakra, a tuaregek erkölcsi kódexére, amelyből Bombino már kisfiúként megtudhatta, milyen fontos érték a bátorság, a nagylelkűség, a felelősség, a kitartás és a tolerancia. Akkor még persze nem sejthette, hogy ezek számára nemcsak üres szavak maradnak, hanem életútjával is bizonyítania kell, hogy méltó hozzájuk…

Esténként, miután megvacsoráztak és a juhokat, tevéket és kecskéket is megfejték, közös tábortűz mellett gyűltek össze a sátrak lakói. Teáztak, felelevenítették a történelmet, verseket szavaltak és énekeltek. Bombino nézte a fejükre boruló csillagburát és a végeérhetetlen sivatagot, és azt hitte, mindez így marad örökké.

Az első felkelés

1990-ben a tuaregek felkeltek a mali és nigeri kormányok ellen. Megelégelték az éhínséget, az instabil politikai helyzetet, a menekültválságot és úgy általában az elnyomást – autonómiát, saját nemzetállamot akartak.

A család Algériába menekült a véres harcok és a retorzió elől. Bombino még csak tízéves volt; hirtelen az egész világ fejtetőre állt körülötte, de az idegen földön rengeteg új benyomás is érte. Unokatestvéreivel közösen kapott egy gitárt, aztán egyik nagybátyja, Niamey meglepte egy sajáttal is. Zenerajongó barátaival Jimi Hendrix és a Dire Straits felvételeit hallgatták, és őt lenyűgözte az a természetesség, ahogyan a gitárjukkal bántak.

Tizenöt éves korában egyre többet veszekedett apjával a zene miatt, aki nem akarta, hogy művészi pályára menjen a fia. Bombino elszökött otthonról, egy szál gitárjával pásztornak állt, és az állatok őrzése közben is gyakorolt. Bejárta Algériát és Líbiát, megismerkedett a helyi zenészekkel, majd be is lépett mestere, Haja Bebe, egy tuareg zenész bandájába. Tőle kapta a Bombino becenevet is, lévén ő volt a legfiatalabb. A harcok elmúltával, 1997-ben már zenészként költözött vissza Agadezbe. Sokféle formációban játszott, felvett egy lemezt, dalait játszotta a rádió, és folyamatosan koncertezett.

https://www.youtube.com/watch?v=ZqRNAsJQwRY

A betiltott zene

2007-ben a Group Bombino egy esküvőn játszott. Egy filmes, Hisham Mayet pedig felvette a zenét és más Bombino-dalokat a Sublime Frequencies nevű sorozat számára. Még mielőtt megjelenhetett volna a lemez, újabb tuareg forradalom tört ki. Ekkor már Bombino sokkal tisztábban látott sok mindent, mint annak idején, gyerekként. Visszagondolva a nomád hétköznapokra, ahol a tuareg közösséget a zene tartotta össze, ráébredt, mekkora hatalma van a hangjának és a hangszerének. Politikai töltetű, cselekvésre buzdító, a tuareg identitást büszkén hirdető dalai, élő fellépései fontos szerepet játszottak abban, hogy a felkelők megszervezték magukat és megingathatatlanul hittek ügyük győzelmében.

Természetesen a kormánynak is feltűnt az, ami Bombinónak. Betiltották a gitárt mint a lázadás szimbólumát, de erre Bombino csak annyit mondott:

„A gitárom nem fegyver, hanem kalapács, amellyel megépíthetjük a tuaregek házát.”

Két zenésztársát ezután elfogták és kivégezték, így neki újból menekülnie kellett, ezúttal egy másik szomszédos országba, Burkina Fasóba.

Agadez örökké

Itt tartott a történet, amikor Bombino 2009-ben elmesélte Ron Wymannek. Közös munkájuk azonban csak ezután kezdődött. Még akkor és ott, Burkina Fasóban kezdték forgatni azt a dokumentumfilmet, amely később Agadez: the Music and the Rebellion (Agadez: a Zene és a Felkelés) címmel jelent meg. Wyman arra is rávette Bombinót, hogy vegye fel a dalokat, amelyek olyan sok erőt adtak a tuaregeknek elkeseredett küzdelmükben. Végül Wyman amerikai házi stúdiójában készült el az Agadez címet viselő album.

2010-ben véget értek a harcok, a kormány hivatalosan is békét kötött a tuaregekkel, és a gitártilalmat is feloldották. Wyman visszatért Afrikába, hogy befejezzék a lemezt, na meg hogy filmre vegye azokat a pillanatokat, amikor Bombino visszatér Agadez-be. A béke örömére a szultán engedélyt adott egy óriási koncertre a nagy mecset tövében. Több ezer ember érkezett, mindenki hozta magával a maga személyes fájdalmát, veszteségét, feszültségét – de csak addig, amíg Bombino kezébe nem vette a gitárt. A tuaregek, akikre a történelem fonákja kényszerítette a fegyveres felkelést és a harcot, most végre büntetlenül áttáncolhatták, átkiabálhatták, átugrálhatták, áténekelhették, átkacaghatták, átölelhették és átzokoghatták magukat a békébe.