„Annyit beszéltünk róla, hogy szinte olyan érzésünk van, mintha általános iskola óta osztálytársak lennénk, ezért is volt nagyon izgalmas, amikor egy-egy workshop alkalmával megnyíltak az emberek és meséltek a saját élményeikről is.”
A Nemmivoltunk! Crew (Bátory Péter, Brückner János, Falvai Mátyás, Fillér Máté, Szabó Ottó és Tóth Márton Emil) kortárs képzőművészeti csoport 2009-ben alakult. A különböző területeken alkotó művészekből álló csapat munkásságának fontos eleme a humor és a kritikai attitűd. Legújabb projektjük a Recess (Szabadfoglalkozás), melyben a rend és a rendszer témakörét dolgozták fel a CHB (Collegium Hungaricum Berlin) kulturális intézet Rules fesztiváljának meghívására. A Nemmivoltunk! Crew egy korábbi kiállításuk, a Szülői értekezlet témáját szőtte tovább a munkafolyamat során. A csapat olyan teret álmodott meg a CHB falai között, ahol bárki megszabadulhat iskolai traumáitól. A projekttel az autoritásra épülő oktatási rendszer kritikáját fogalmazzák meg.
„A tér, ami létrejött, fontos közösségépítő és felszabadító erővel bír”
– mondta Szirmay-Kalos Léna, a kiállítás egyik kurátora. Nem egy szokványos kiállításra kell gondolni: egy hónapon át bárki részt vehetett a Nemmivoltunk! Crew tagjai által vezetett workshopokon, közös főzéseken, és elmesélhették iskolai traumáikat. A közös foglalkozások nyomán folyamatosan épült, változott a tér, újabb és újabb alkotások, installációk készültek el, melyek aztán a június 4-8. között rendezett Rules fesztiválon egy interaktív tárlat keretében kerültek kiállításra. A csapat november 26-án a Trafóban mutatja be a projektet:
„A berlini két hónapos műhelymunkánkat prezentáljuk, videózunk, eszünk. Lehet majd színezni, beszélgetni, és garantáltan senki nem kap intőt”
– ígérték. Az alkotókkal beszélgettünk a Recess-ről, a reggeli padrongálásról és az iskolai traumákról. Interjú.
– A Recess (Szabadfoglalkozás) projekt fő témája a rend és annak megteremtésének problematikája. Hogyan definiálnátok a rendet? Milyen a „tökéletes” rend, például egy iskolában?
Valószínűleg nincs tökéletes rend, de törekedhetünk egy közös nevező felé. A rend mint téma inkább a Collegium Hungaricum Berlin idei fesztiváljának mottója volt. Ehhez csatlakozott a Nemmivoltunk a Recess-szel, ami a rendet egy már meglévő, kicsit elöregedett környezetként veszi alapul és abból szeretné, ha kicsöngetnének végre.
– Az iskola visszatérő témátok. A mostani projektetek egyfajta kritika az autoritásra épülő oktatási rendszer felé, amiben felnőttetek. Hogy látjátok, ebből a szempontból mennyit változott a hazai oktatás az elmúlt 10-15 évben?
Igen, az iskolával foglalkozó projektjeinkben általában a kritikáinkat testesítjük meg, de igyekszünk egy általunk megfogalmazott és számunkra elfogadhatóbb alternatívát felvázolni. Amennyire le tudjuk szűrni a környezetünkből, olyan sokat nem változott. Kevésbé konkrét kritikaként gondolunk erre. Nem tudjuk a tökéletes választ arra, hogyan lehetne jobb, csak saját élményeinkből tudunk meríteni, azt feldolgozni és bemutatni. Ennek hatására reméljük, hogy mások is kedvet kapnak ennek a témának a boncolgatásához, de az is elég, ha beszélnek a saját élményeikről.
– Két hónapon át dolgoztatok a Recess projekten a Collegium Hungaricum Berlinben, melynek során az iskolai traumákról is beszélgettetek nyilvános eseményeken, workshopokon, melyekhez bárki csatlakozhatott. A Recess órarendjében olyan programok szerepeltek, mint például Reggeli rongálás, Szexuális felvilágosítás, vagy épp Menza kísérlet tökfőzelékkel. Meséljetek bővebben erről az időszakról!
A Berlini időszakot felosztottuk egymás között. Általában három fő találták ki a heti foglalkozásokat. Minden napra jutott egy workshop, és annak megvolt a maga felelőse. A Canteen experience-t azaz a menzakaják újrafőzését többen csináltuk. Ez általában a pénteki napra esett, és megvolt az aktuális étel, amit jobban akartunk készíteni, hogy a rossz emlékeket kifőzzük magunkból. Már a bevásárlás és az alapanyag beszerzése is kihívás volt, például egy tökfőzeléknél, de sikeresen megoldottuk. Közben felelevenítettük annak a masszának emlékét, amit anno meg kellett enni, és hogy hogyan lehetett túlélni azt a napot. A reggeli padrongálás, Robotto projekje volt. A régi általános iskolájából kért el két, már diákok által megtépázott, összekarcolt padot, majd ezeket lehetett megdolgozni, összekarcolni, firkálni a workshopokon.
Erről időnként papír nyomatok is készültek, így dokumentálva a változásokat. Az egyik padba közös megegyezésre a „WASTED POTENTIALS” került bevésésre, ami magában foglalja azt az elvesztett időd és ki nem bontakozott potenciált, ami egy-egy diákban van. A másik padba pedig Ottó egy iskolai élményt vésett, amiből lapozható képregény készült. A pad nem más egy iskolás gyerek számára, mint egy adott időintervallumra (45 percre) kijelölt saját tere egy rendszerben, valamelyest kivétel ez alól az osztálytermi pad, ahol hosszabb időt tölt el az ember. Mindenesetre az iskolában és azon belül is a padban való lét pontosan behatárolható időben és térben. A pad a gyerek fóruma. A replikára való lehetőség hiánya miatt ez az a felület, ahol az individuumnak nyoma maradhat és a természet rendje és módja szerint ez hála az Istennek meg is történik. Más kérdés, hogy ennek esztétikai keretei nem elfogadottak az iskola rendszerében.
Talán ennek az installációnak volt az egyik ellenpontja a Bunki nevű projekt, amely a CHB-ban kapott stúdiónkból leválasztott mini tér volt. Ez a tér egy lepedőkkel körbezárt matracokkal borított kis pihenőhely volt. Itt kapott helyet több workshop is, mint például a tükörmeditáció, az ölelő workshopok, de itt indultak a mandala foglalkozások is. Egy olyan, a Crew által megfogalmazott fiktív tér, aminek szerintünk minden iskolában helye van, mert innen kitiltottuk az iskolában ránk kényszerített folyamatos versenyhelyzeteket, megfelelési kényszert és az ezek által generált iskolai stresszt. Bátory Péter egyik projektje a fent említett mandala workshop egyfajta ön-, és közösséggyógyító foglalkozássorozat volt. Peti egyik legkeserűbb tapasztalata a magyar oktatással a gyerekek természetes kíváncsiságának az elfojtása volt, amelynek egyenes következménye, hogy szinte alig tudunk meg valamit saját magukról az oktatás során. Így nem csoda, hogy a pályaválasztások sokszor teljesen félresikerülnek.
Úgy vágunk neki az életnek, hogy nem igazán tudjuk, mi érdekel, mit szeretünk, miben vagyunk tehetségesek. A probléma viszont komplex és globális, ezért a workshopokat a Buddhista homokmandalák formai kereteire építette. A homokmandalák az emberiség kríziseinek gyógyítására készülnek elképesztően aprólékos munkával. A résztvevőkkel a Bunki védelmében megfogalmazták önismeretükkel kapcsolatos frusztrációikat majd egy 5×5 méteres mandala formájában homokkal felírták azokat. Végül, hűen a Buddhista tradíciókhoz, egy záró ceremónia keretében felszámolták és beszórták a közeli folyóba a homok mandalát. Tóth Márton Emil projektje volt a Mental Gym. Ez egy alternatív és fiktív, igazából mindenféle tudományosságot mellőző “tornaóra healing”. Marci az általános iskola elejéig kétkezes volt, és mint minden tevékenységet addig, írni is két kézzel tanult meg. Ez volt az ő saját személyes rendje és harmóniája. Az iskolában ez tiltott volt és átszoktatták a domináns kezére, amit így utólagosan elég traumatikusan él meg, hiszen egyfajta saját, már magával hozott tudástól illetve tulajdonságtól fosztották meg jogtalanul. Arra hivatkozva, hogy a kétkezesség tanulási nehézségeket okoz, pedig gond nélkül tanult meg írni korábban. Marcinak feltűnt, hogy ezek az iskolai tapasztalatok nagyon is ellentmondanak annak, hogy mennyire sokat hangoztatják a jobb és bal agyféltekének összekapcsolását. Így született az igény egy olyan tornaóra létrehozására, ahol ezt az összekapcsolást gyakorolhatják a résztvevők és egyben ez egy kísérlet is a kétkezesség tulajdonságának visszahódítására is. Fillér Máté egy fanzint rakott össze BULLYZINE címmel. Ebben a kiskiadványban az úgynevezett bullying-gel vagyis a közösségbeli szekálást és annak kulturális vonatkozásait jeleníti meg személyes történeteken keresztül is. Falvai Mátyás Rule Book-ja egy tízparancsolat agyagtábla formájú, aranyozott könyv, melybe a látogatók saját törvényeiket, szabályaikat, hétköznapi problémák megoldásait írhatták bele.
– A közös foglalkozások alatt mennyire sikerült feloldani az iskolai traumákat?
Évek óta gyűrjük ezt a témát. Annyit beszéltünk róla, hogy szinte olyan érzésünk van, mintha általános iskola óta osztálytársak lennénk, ezért is volt nagyon izgalmas, amikor egy-egy workshop alkalmával megnyíltak az emberek és meséltek a saját élményeikről is. Nem tudjuk igazából, mennyire sikerült, még mindig van ebben a témában számunkra feltárni való.
– Az általatok csak unlearning-nek hívott megközelítéssel dolgoztok, próbáljátok eltüntetni a rossz beidegződéseket. Hogyan zajlik ez a folyamat?
Az egyik legérthetőbb példa erre a menza projekt. Itt olyan ételeket főztünk, amelyeket az iskolai menza miatt gyűlöltünk meg. Alapvetően hiszünk mindannyian abban a hipotézisben, hogy az iskolai konyhákon készült ételek nagy része nem örömmel készültek, hanem mélységesen alulfizetett, valószínűleg a túlélésért küzdő, az életből totálisan kiábrándult és motiválatlan emberek által. Az ételek nagyon érzékenyek és magukba szívnak minden ilyesmit. A gyerekeknek meg mindezt meg kellett enniük. Nekünk is. Így nem csoda, hogy vannak ételek, amelyektől a mai napig sikító lábrázást kapunk. Úgy döntöttünk, hogy szembenézünk ezekkel a démonokkal és mindenki elkészíti azt az ételt, amit igazán gyűlöl, de szeretettel, jó hangulatban és odafigyelve. Teljesen egyértelmű, hogy csodálatos ételek születtek, amik fantasztikus közösségi élményekké változtak. Számunkra valami ilyesmi az unlearning.
– A projekt különlegessége, hogy bárki részese lehetett az alkotói folyamatnak. Mennyire voltak nyitottak erre az résztvevők?
Nagyon nyitott volt mindenki, aki betért. A CHB-nak már van egy nagyon bejáratott közönsége, ez köszönhető a Montag Modus rendezvénysorozatnak is. Ez a közönség már hozzászokott, hogy részt vehet, illetve reagálhat az éppen nézett kortárs előadásra, vagy zenei produkcióra.
– Hogyan fogadta a berlini közönség a CHB RULES júniusi fesztiválján rendezett interaktív kiállításotokat?
Aktívak és nagyon pozitívak voltak. Rengeteg visszajelzés jött, és sok jó történetet hallottunk a színezés, a bronz-workshop vagy a Canteen experience közben.
– Mi volt számotokra a Recess legfőbb tanulsága?
Együtt dolgozni még mindig jó, és nagyon jól főzünk.
– Mik a jövőbeli terveitek a projekttel?
Februárban az anyag egy részéből rendezünk egy kiállítást az ISBN galériában. A tér adottságaihoz mérten válogatunk, illetve mivel az ISBN egy művészeti kiadványokkal és könyvekkel foglalkozó hely, ezért a printek, fanzinok és videók lesznek majd a kiállításon.
További információk az esemény Facebook-oldalán.
