Arkagyij és Borisz Sztrugackij [Аркадий и Борис Стругацкие]: Végállomás: Amalthea – Metropolis Media Group / Galaktika Fantasztikus Könyvek – fordította Berta Gábor, Weisz Györgyi – 304 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5628-73-3
A Sztrugackij-fivérek, bár elsősorban sci-fi-szerzőként vannak számon tartva, mégis sokszínű és sok zsánerben alkotó írók voltak, akik ráadásul „nehezített pályán”, a létező Szovjetunió létező cenzúrájának nyomása alatt alkottak remekműveket. Sokkal inkább műfajteremtők, mint akármilyen skatulyába begyömöszölendők. Nem véletlen, hogy könyveik más művészeti ágakra is megtermékenyítőleg hatottak. Tarkovszkij, Kromanov, Bondarcsuk…
Végállomás: Amalthea című kötet, mely két művet tartalmaz, jól példázza, hogy miért izgalmas a Sztrugackij-fivérek világa. Két teljesen különálló, a Delelő-univerzum előttről származó mű került egy kötetbe, s a két történet között az egyetlen kapocs, hogy Ivan Zsilin mindkettőben szerepel.
Az első történet – egy karcsú kisregény – klasszikus, űrben játszódó sci-fi, melynek hősei egy teherűrhajót próbálnak a Jupiter egyik holdjára navigálni. Űrutazás kalandokkal, nehézségekkel, és happy end-del. Jó kis sztori, de – valljuk be nyugodtan – nem hagy túl mély nyomokat, s éppen csak arra jó, hogy felcsigázza az olvasót az A SZÁZAD RAGADOZÓ TÁRGYAI című regény előtt.
- A legsötétebb jövő… InterZóna
- A tudományos párválasztás rémálom!
- Intelligens életformára bukkantak Európa mélyén
- Lenyűgöző a trilógiává terebélyesedett magyar sci-fi!
- Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?
A század ragadozó tárgyai nem sci-fi, vagy ha igen, akkor nem úgy, és/vagy nem annyira. Ez a regény valami egészen megfoghatatlan, zavarba ejtő munka, mely egyszerre abszurd és reális. Ijesztő és kacagtató. Optimista és pesszimista. Vagy a fene se tudja.
Ivan Zsilin, az űrutazó ezúttal a Földön kerül a legkülönfélébb kalandokba, amikor magát írónak kiadva egy üdülőhelyre utazik, s nyomozásba kezd. Az olvasónak eleinte lövése sincs, hogy mit akarhat Zsilin. Igazán furcsa világba csöppenünk, és az olvasó tényleg csak kapkodja a fejét, hogy szórakoznak-e vele a Sztrugackij-fiúk! Mit gondoltak, amikor a Szovjetunió zártságából elvágyódva egy végletesen szabad – és mégis végtelenül visszataszító – világ képét rajzolták meg? Mi ez tulajdonképpen utópia vagy disztópia? Az olvasó zavarban van, s azt sem csodálom, ha valaki – olvasva az abszurdnál abszurdabb párbeszédeket – eleinte átverésre gyanakszik. Tény, hogy A század ragadózó tárgyai megkövetelnek némi nyitottságot és türelmet. [Miközben a mi világunkban a mi századunk ragadózó tárgyai, mert vannak ilyenek, leginkább óvatosságot követelnek. ] Aki megbízik az írókban, s reménykedik, hogy a történet végül „összeáll”, és vezet valahová, az nem fog csalódni.
Tényleg mesteri, ahogy a majdnem-keserű bohózat-imitáció végül megoldást ad/kap. Összeáll a kép, s kibomlik a történet! El-ké-pesz-tő! Tényleg. Visszatekintve a történet elejére, értelmet nyer a látszólagos zagyvaság, a dolgok a helyükre kerülnek, s kiderül, hogy mi miért fontos! A Sztrugackij-fiúk nem iparosok, hanem művészek voltak. S bár, lévén szó fordításról, nincs módomban dicsérni az eredeti nyelvezetet, de azt gondolom, hogy a szöveg megdolgoztatta a fordítót. Le a kalappal!
A könyv utószavában egy csomó izgalmas adalékot találhatunk, ami nem csak a fivérek alkotói módszereire, de a cenzúra működésére is rávilágít. Tanulságos, nem csak azoknak, akik a könyvbe foglalt két történet iránt érdeklődnek, de azoknak is, akik az egykori birodalom belső működésére kíváncsiak.
