+ Életmód

Poszttrianoni magyarok, Bocskai-öltöny nélkül – Az Élet és Irodalom 2018/35. számából.

élet és irodalom

…apám a többi utcabélivel szófogadó, lojális poszttrianoni magyar volt, azok közé tartozott, akik nem öltözködtek ünneplőbe, nem öltöttek magukra Bocskai-öltönyt, nem ebédeltek ezüst étkészlettel.(Végel László)

Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Végel László Temetetlen múltak című esszéje egyfajta atipikus (?) határon túli poszttrianoni életérzésről szól, ad notam: Apám, a plebejus túlélő.

„De jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra a barbár Balkánon! De jó lenne ábrázolni azt a harcot, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ez a cifra emlékezet nem vesz tudomást arról, hogy a nép nem emlékezik semmire, csupán túlélő akar lenni, és buzgóan tanulja a tűrést. Nem gúnyolódom, hiszen mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot, és boldogan emlékszem anyám elégedett arcára, aki nem siránkozott, ahogy a pesti zsöllyék előtt szokás, hanem minden vasárnap délben boldogan feltálalta a tyúkhúslevest, a főtt húst, paradicsomszósszal, nyaranta meggyszósszal, amit különösen kedveltem, utána kirántott mellehúsát és combot tett az asztalra. Az enyém volt mindig a mellehúsa, és természetesen örömmel faltam a franciakrémest is. Boldogok voltunk. Sóvárogva gondolok azokra, akik a szüleik örökölt ezüst ételkészletére emlékeznek, erre a kitalált polgári világra, amelyről Márai Sándornál olvastam hiteles mondatokat, de aminek az én Bácskámban híre-hamva sem volt. Nem, se apám, se anyám nem örökölt ezüst étkészletet, mégis róluk írok, mert ki más írna, azokról az apákról és anyákról, akik nem tudtak, vagy nem akartak ünnepelni. Akiknek nincs helye a nemzeti történelemben és emlékezetben. Apám azok közé tartozott, akik néha kimulatták magukat a kocsmában, részegen vagy kapatosan tántorogtak haza, ez volt a legnagyobb kaland, aztán borgőzös fejjel szidták a sorsukat, s másnap, mintha mi sem történt volna, csendben meghúzódtak. Úgy is mondhatnám, hogy apám a többi utcabélivel szófogadó, lojális poszttrianoni magyar volt, azok közé tartozott, akik nem öltözködtek ünneplőbe, nem öltöttek magukra Bocskai-öltönyt, nem ebédeltek ezüst étkészlettel.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba recenziója Szilágyi Miklós Személyes emlékezet, élettörténet, szépirodalom című könyvéről szól.

„Sajátos, irodalmi szempontból is nagyon fontos jelenség, mikor egy külső lejegyző önti formába a parasztember szövegelését. (Szilágyi kiinduló példája: A boldog ember.) A pszeudó-emlékiratok, mint például Csalog Zsolt, Mészáros Sándor, Sarusi Mihály és mások itt tárgyalt munkái ugyanakkor nemcsak néprajzi források, hanem másfelől nézve: irodalmi értelmezésüknek is része az, hogy mit és hogyan dolgoznak föl. Elemzésükkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy „létezett/létezik a kortárs irodalomnak egy eléggé markáns vonulata, mely a folklór elbeszélésekkel (…) rokonítható, bevallottan vagy gyaníthatóan azokból merítkező narrációs technikát alkalmaz”. Tar Sándortól Ferdinandy Györgyig sok példa hozható. A legfontosabb példája Szilágyi Miklósnak éppen az a mű, mellyel én is legtöbbször szoktam előjönni: Csalog Zsolt Parasztregénye. Ennek kiváló elemzését adja, hangsúlyozván, hogy Csalog konstrukciójának semmi köze a népköltészethez, az író a vallomásos önportrét emeli különleges művészi rangra. Nem tudná ezt megtenni, ha nem volna profi folklorista is. Mondhatjuk, hogy szépíróinak álcázott társadalomkutatói életmű a Csalogé, de mondhatjuk fordítva is: társadalomkutatóinak álcázott szépirodalom. Ugyanazt mondjuk tulajdonképpen: magas szintű létértelmezési igény, antropológiai minőség fogalmazódik meg ebben az írói életműben, mely nem jöhetett volna létre, ha Csalog nem tudna mindent az „igaz” történetről, ennek „élettörténeti elbeszéléssé szerveződéséről”.”

Szilágyi Zsófia kritikája Dmitry Gluhovsky Text című könyvéről szól.

„Gluhovsky határozottan vonzódik az antiutópia műfajához, szeret úgy felépíteni egy fantáziavilágot, hogy eközben a mai orosz társadalomról beszél. A Text a jelenben játszódik (szerencsére nagyon hamar meg is érkezett hozzánk, az orosz eredeti 2017-ben jelent meg), de mégis van benne egy különös időutazás: Ilja a börtönben az időtlenségbe csúszott át, amikor pedig visszatérhet a szabad emberek közé, úgy érzi magát, mintha turista lenne a múltból. Gluhovsky sikerének egyik titka az lehet, hogy az írói anyagát okosan meghozott döntések segítségével mutatja meg az olvasóinak: az „idegen tekintet”, a múltból, a jövőből, egy másik kultúrából érkezett ember rácsodálkozása a világunkra az irodalom sokszor kipróbált sémája. Ám attól, hogy séma (vagy éppen azért, mert az), még remekül működik. Ráadásul itt nem egyszerűen Moszkvára, a hét év alatt annyira megváltozott orosz fővárosra nézünk rá Ilja szemével, de az okostelefonok uralta életekre is.”

VERS

A versrovatban ezen a héten Hevesi Judit és Nemes Z. Márió versei kaptak helyet. Mutatványként itt Hevesi Judit egyik versét adjuk közre.

Leitmotiv

(Bartók: 1. Hegedűverseny)

el nem játszható

Nincsenek többé néma reggelek.
Hangok lézengnek a lakásban szerteszét,
egy féltve őrzött levélfiókból
szöknek vonóig, ágyig, asztalig.

A zongorán hervadó virág
hallható világra szomjazik,
de a még partitúra fájóan zavaros.
Magáért való szerelmi vallomás,
szünete mind kristálytiszta szenvedély.

Ajándéknak becéztek,
kín vagy pedig, olthatatlan vágy,
a büntetés maga a hallani akarás.
Stefi nevet, írod, és örökre elátkoztad
örömöm. Kacagásom fennmarad:
fülsüketítő csalás.

PRÓZA

Gerőcs Péter és Lackfi János prózája mellett Szív Ernő tárcája szerepel.

Részlet Gerőcs Péter Árvaképek című novellájából.

„Húsz éve nem vette elő ezt a képet; ha nem volt muszáj, inkább nem gondolt rá. Persze időnként muszáj volt. Kéretlenül is hírt adott magáról. Bedörömbölt az emlékezet korhadó faajtaján. Vagy csak belépett, és ott állt vele szemben, mint egy régen kitagadott családtag. Ilyenkor bemenekült saját tudatának egy még bensőbb traktusába, és zárt magára egy még belsőbb ajtót. A menekülő persze nem veszi észre, hogy levegője vészesen fogy.

Ezúttal is véletlenül talált rá. Úgy rémlett neki, a másik ládában hever, a nagyobb sorozatokba beilleszthetetlen árvaképek között. Csakugyan ez volt ráírva a fadobozra: „árvaképek”. Most azonban az „egzotikus életképek” sorozat után kutatott, amelyet meglehetősen utált, és ott bukkant rá.

Ez volt a legmeglepőbb az egészben. Kiemelte a többi közül, azzal a hazug ürüggyel, hogy megkeresi a saját helyét, de nem ezt tette, hanem hosszan, mozdulatlanul és magatehetetlenül állt fölötte. A másik kezét ott is felejtette a fotóhalmon, egy brazil tengerparti kép, melyen az előbb még derűs latin dalokat játszó gitáros most kézen áll a szórakozóhely előtti fövenyen, és azt óbégatja fejjel lefelé, hogy „soha többé nem fogok zenélni”, és egy másik, talán egy Bengaluru utcáin elszabadult, behajtani tiloson áttrappoló elefántot ábrázoló kép között, ám előbb döntött úgy, hogy a boszorkányszombatot fejre fordítja, és csak utána húzza ki a halomból az ottfelejtett másik kéz lapozó ujjait.”

TÁNC

Králl Csaba írt a Sziget Fesztivál táncelőadásairól.

„Más fesztiválhelyszínhez hasonlóan a Fidelio Színház- és Táncsátor is szinte első pillanattól maximális fordulatszámon pörög, a fellépők egymás sarkára taposnak, ami napi minimum két nagyszínpadi (sátras) produkciót és ennél is több kisebb kaliberű szabadtéri bemutatót jelent. Ebben a dömpingben – ideértve más performatív, utcaszínházi előadásokat is – a mennyiség értelemszerűen nem mindig csap át minőségbe, bőven akadnak produkciók, amelyek a szórakoztatás legelemibb hatásmechanizmusait gátlástalanul meglovagolva hódítanak (sikerrel), de valahol ez is érthető, hiszen a helyzet is speciális: az elsősorban a zenei programok iránt érdeklődő és kikapcsolódni vágyó szigetlakók figyelmét kell más művészetek számára megnyerni, ami, lássuk be, nem kis feladat.”

HANGOSKÖNYV

Ruff Borbála a Hungaroton Mikszáth-novellákat tartalmazó hangoskönyvéről írt. A lemezen Gáspár Sándor olvas fel.

„»Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli« – írta Esterházy Péter, és ennek a közelségnek tanújelét adta munkáiban, a Termelési-regényben vagy az Estiben, hogy csak a legkézzelfoghatóbb párhuzamokat emeljük ki. Bizonyára Gáspár Sándornak is, ahogyan mindannyiunknak, megvan a maga besorolása, és abból, hogy miként olvassa fel ezeket a Mikszáth-novellákat, sejthetjük, Mikszáth közel állhat a színészhez.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.

Az ÉS elérhető online is: www.es.hu

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Mahir Kara

    2018-08-31 - 18:05

    Bab ér „Koszorú költők”!

    Se ritmus, de rím, a versben, ma!
    A világ a pusztulás felé haladva
    A szóvirágos hazug, halandzsa
    Kotló, botló, Csoóri, nagy, juhász
    Gerinc törött, nyakatekert szavak
    Kitekerten, fájdalomtól ordítanak!
    Verslábak sántán döcögnek
    Nyomorék, ortopéd szülöttek
    Paraszt fároszok izzadták!
    Bűzös, Zagyva izzadtság!
    Iroda lomba, elvárt mérce
    Igényük nincs nekik a szépre!
    A futtatott parasztgyerek,
    Híve Ő az új, rendszernek!
    Ostobák, uralta iroda lom
    Miénk minden hatalom
    Elájulva egészen, maguktól
    Minden csak, róluk szól!
    Uralmuk csuda! Jó tétemény
    Zengje minden költemény!
    Dicsérik a sok, híg selejtet.
    Ilyent még, senki se lejtett!
    Eszme bunkó, vitustáncot.
    A majom, velük viháncolt!
    2018. 04. 06.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top