Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem – Magvető Könyvkiadó, 2018 – 544 oldal, kemény kötés védőborítóval – ISBN 978-963-14-3537-5
„Talán csak az előző este váratlanul lecsapó migrén és az azt követő, félálomban töltött éjjel utóhatása volt, hogy hajnali madárcsicsergést elviselhetetlen, kétségbeesett üvöltözésnek érezte. Dideregve ült föl az ágyban, és óvatos, apró …”
– így kezdődik Krusovszky Dénes regénye. Krusovszky Dénes első, több, mint félezer oldalas regénye. Pontos, ismerős elemektől dús, szép mondat, mely azonnal berántja az Olvasót egy számára ismeretlen helyzetbe/történetbe.
Mindig van abban valami „hozzáadott izgalom”, amikor egy betűvető új terepre téved/vonul. Krusovszky Dénes (eddig) elsősorban költő volt, bár novelláit is ismerhettük, az, hogy előállt egy méretében is tekintélyes regénnyel, egyáltalán nem tétnélküli tett. Ha rosszul méri fel képességeit, nagyobbat bukhat, mint aki ismertség nélkül próbál elsőregényesként debütálni. Hiszen semmiféle biztosíték nincs arra, hogy a kis terjedelmek mestere képes megbirkózni a nagyméretű szövegtesttel. Mintha egy ékszerész akarna Eiffel-tornyot építeni… ékszerekből. (Jaj, csak bele ne ragadjak ebbe az idióta, de sok mindenre választ adó képbe!)
- Ha egy állam komolyan gondolja a kultúra támogatását, az nem így csinálja – Interjú Krusovszky Dénessel
- A gyönyörtől való félelem gyönyöre – interjú Krusovszky-novellákról
Krusovszky Dénes nagy vállalása tényleg nem rizikómentes. Hiszen, azt, amit a verseken és novellákon készségszinten megtanult, most egy egészen más közegben kell meggyőzően működtetnie. Ráadásul, ezt talán nem kell túlmagyarázni, többet kell adnia annál, mint amit a jól egymásba gyűrt történetek adni tudnak a „mezei olvasónak”. Még akkor is, ha az olvasói elvárás – nyilvánvalóan másodlagos azzal szemben, amit az írónak önmagától el kell várnia. Hiszen az író itt – szemben a trendekkel – olyan emlékművet épít, mely az érvényes emlékezés legitimitását kénytelen bizonygatni egy bornírt világban.
Ez egy lassú, és lassúságában is feszes, sőt feszült regény. Terjedelmes, de takarékos. Nem arra való, hogy átvágjunk rajta, mint sötétedéskor az utunkba kerülő erdőn: sietve. Nem azért íródott, hogy szórakoztasson/andalítson, miközben kiemeli az olvasót a komfortzónájából, nem rázza le hétköznapokat. Mert tétje van.
Az Akik már nem leszünk című regénynek tétje van. Nem csak a fentebb vázolt módon, az író számára, hiszen azt az olvasó pont lesz*rná. A regénynek tétje van az olvasó számára. Itt és most. Mert a múlttal foglalkozni kell, a múltat fel kell vállalni, a múltat nem eltörölni kell, hanem bevallani. (Úgy, ahogy azt Zoltán Gábor tette az Orgiában: érvényes szavakkal.) Mert a múlt, pont attól, hogy elmúlt, létező és érvényes és nem megváltoztatható. Hat ránk. A múlt miatt tudjuk, hogy kik azok, akik lehettünk volna, akik lehetnénk, akik már nem leszünk sosem.
Krusovszky regénye szembenézés, sőt szembenézetés. Persze nincs kényszer, lehet nem-elolvasni ezt a regényt, de attól nem az író, hanem az olvasó lesz szegényebb. S pont ez az irodalom tétje. S pont jól van ez így. Ma, Magyarországon, ahol tudatosan devalválják szavainkat.
A történetek el kell mesélni. Vagy nem feltétlenül?
„Arra gondoltam, ha alszik, felrázom, mert muszáj vele beszélnem, de ahogy a telefonommal rávilágítottam az arcára, olyan mélységes nyugalom áradt belőle, hogy végül mégsem volt szívem felébreszteni.”
