+ Interjú

A gyönyörtől való félelem gyönyöre – interjú Krusovszky-novellákról

Krusovszky Dénes Interjú

Ezek hosszú, nem metrón olvasható írások, inkább Alice Munro tágas novelláira hajaznak, ahol 30-40 oldalon kész regény születik.

Krusovszky Dénes A fiúk országa című novelláskötetének mondhatni két bemutatója is volt. A Kazimírban megrendezett eseményen a szerző nyomós okkal maradt távol, azonban Az Írók Boltjába szervezett, Frissítő című beszélgetés-sorozatot már nem úszta meg. Gaborják Ádám beszélgetett a szerzővel és Kiss Tibor Noéval Aludnod kellene című új regényéről.

DSC_0721

Krusovszky Dénes, Kiss Tibor Noé és Gaborják Ádám, Fotó: Magyar Vivien

A Kazimírban nyitva maradt kérdések most válaszra találtak. A Frissítő után Krusovszky örömmel mesélt nekünk is a versből prózába vezető útjáról, alkotási folyamatokról, a megteremtett új nyelvről, az elbeszélések szerkezetéről, hangulatáról, de a kedvenc olvasmányairól is.

Eddig költőként ismerhettünk, most pedig megjelent az első novellásköteted. Hogyan születtek ezek az elbeszélések, és mi volt a fő oka, hogy a lírából a próza felé mozdultál el?

Körülbelül másfél év alatt születtek meg ezek a szövegek. Ebben az időben volt egy nagyon sűrű szakasz is, amikor a kötetben szereplő novellák nagyjából egyharmadát megírtam. Ez két-három hónapot jelentett egy külföldi alkotóházban, ahol szinte semmi mást nem lehetett csinálni, csak írni. Tulajdonképpen rá voltam kényszerítve, hogy írjak. De egyébként is régóta készültem már a prózaírásra, publikáltam is néhány tárcát korábban, de nem voltam velük igazán elégedett, viszont egyre fontosabb kihívássá, illetve igénnyé vált bennem a prózával való bíbelődés. A vers továbbra is egyféle alapot jelent számomra, a versírás pedig létszükségletet, ugyanakkor éreztem, hogy kikristályosodik bennem egy elképzelés arról, miféle prózát, milyen történeteket szeretnék írni. Aztán már csak azt kellett kivárni, hogy kerete legyen ezeknek a történeteknek, hogy meginduljon az írás folyamata. Végül ott, a világtól kissé elzárt alkotóházban, a novellák írása öngerjesztő folyamattá vált.

Ezek a novellák picit hosszabbak a megszokottnál, nem az a metrón olvasós fajta egyik sem. Picit több idő, több jelenlét kell hozzájuk.

Nekem az a fajta kispróza a legszimpatikusabb olvasóként is, ami az elbeszélés-hossz felé hajlik. Olyan szövegeket akartam írni, ahol van hely a háttérnek is, van idő kibontani mögöttes dolgokat. Alice Munro ennek a mestere, aki 30-40 oldalas szövegekben kész regényeket ír meg. Egy novellának lehet ilyen tágassága, nagyobb lélegzete. Ez kezdett el izgatni többek között.

Krusvoszky Dénes Interjú

Fotó: Magyar Vivien

A költők, akik prózaírásra adják a fejüket sok esetben a lírájukhoz nagyon hasonló nyelvezetű regényt vagy novellát írnak, esetleg verses prózát. Nálad ezt nem érezni. Ez cél volt? Egy új nyelvet akartál megteremteni, amire nem mondhatják, hogy krusovszkys?

A cél, nagyon egyszerűen szólva az volt, hogy olyan novellákat írjak, amilyeneket szívesen olvasnék, úgy, hogy távolról, a kispróza tágabb terében visszhangozzanak valamit abból, amin addig lírikusként dolgoztam. Azt gondolom, ha jól van megírva egy érdekes történet, emlékezetes karakterekkel és sajátos nyelven, akkor nem szorul rá, hogy még valamiféle erőltetett költőiséggel is beinjekciózzuk, költői lesz az magától is. A történetek felől közelítettem tehát, onnan vettem szemügyre a líraiságot és nem fordítva.

Az észak-amerikai prózák fordítása is formálta ezt a nyelvet?

Az észak-amerika próza inkább olvasóként hatott rám. Valahogyan a tömörségük, letisztultságuk ragadott meg (sokak mellett mondjuk Carver, Salinger, Capote, Munro történeteinek). De hatott a magyar próza is persze, ami nagyon erős: Nádas, Krasznahorkai, Esterházy, és még sorolhatnám a kedvenceimet. Ám közvetlen kapcsolódást nemigen éreztem írás közben feléjük.

Érdekes ez a mottó. Elmesélnéd a történetét?

A mottó Joseph Roth regényéből származik, a Radetzky-indulóból:

Van a félelemnek egy fajtája: a gyönyörtől való félelem,  amely már maga is csupa gyönyör, mint ahogy a halálfélelem  egy bizonyos fajtája már magában is lehet halálos.

Ez a regény egy olyan remekmű, amelyből kimaradtak a nők. Roth úgy írt meg egy családregényt, hogy szinte nincsenek benne női karakterek, mert vagy nagyon hamar meghalnak, vagy otthagyják a fickókat. És akkor ezek a férfiak egymást nyomasztják. Félnek a nőktől, félnek egymástól, és irígykednek,mert talán a másik nem fél annyira a nőktől. Ez az idézet a regényből nagyon elkapott, hiszen tényleg létezik a boldogságtól, a gyönyörtől való félelem, de alig beszélünk róla.

Ha már a szövegen túli dolgok szóba kerültek, a borítót ki készítette, hogyan jött ez a kép?

A Várfok galériának van egy kis kiállítótere, a Project Room. Egy időben fiatal fotósokat, képzőművészeket hoztak össze fiatal szerzőkkel. Engem is megkértek, hogy menjek el Kékesi Donát kiállításmegnyitójára. Azután rákerestem a további dolgaira, és a honlapján megtaláltam ezt a képet, ami azonnal nagyon megtetszett. Éreztem, hogy ezt majd fel akarom használni valahol. Amikor a kiadónál megkérdezték, hogy mit szeretnék a borítóra, rögtön ezt küldtem el nekik.

Krusvoszky Dénes Interjú

A történetek nem függnek össze, mégis vannak közös pontok a szövegekben: a szereplők kisfiúk, kamaszfiúk, férfiak… Időben is sorban következnek a novellák, egyre idősebb férfi szereplőkkel. Ez szándékos? Lehet mégis valamiféle egységes történetet kreálni az egyes novellából?

Nem akartam ennyire didaktikusan sorba rendezni, hogy kisfiú, kamasz, egyetemista srác stb., de azt éreztem, hogy ezt a sorrendet adják ki a történetek. Viszont az egyes szövegek nem állnak össze egy egységes történetté, nem is kísérlik ezt meg. A fiúk országa nem egy novellaciklus, hanem egy novellákat tartalmazó kötet. Persze vannak hasonló motívumok, problémák vagy hangulatok bennük, de mindegyik történet egy különálló egész.

Ilyen vissza-visszatérő motívum, közös pont lehetne a halál, vagy számomra például a csalódás. Illetve ha jól érzem, minden szövegben van egy pici szürreális is.

Az utolsó novellát leszámítva a halál csak jelzésértékkel jelenik meg, viszont a csalódás végig fontos elem a kötetben. Ezekben a történetekben talán kevesebb a világraszóló tragédia, és több a hétköznapi léptékű, de az adott pillanatban igencsak fontos krízis. A maguk csalódásait mind túlélik a szereplők, nincs olyan, amin ne lendülnének tovább. Azt érdekelt igazából,  hogy ezek a hétköznapi traumák, hogyan épülnek be a szereplők életébe, hogyan változtatják meg azt. A címadó novellában például, amiben egy abortusz történetét idézi fel az elbeszélő, hasonló a helyzet, az ő élete is megy tovább, de kérdésként újra és újra felmerül, hogy képes-e feldolgozni, termékennyé tenni a maga számára valamiképpen a nyomasztó emlékeket, vagy pusztán megszabadulni akar tőlük, s ha igen, ez lehetséges-e. Ehhez képest az utolsó novellában (vagy mondjuk az elsőben) valóban több a szürreális elem  egészében mégsem szürrális vagy mágikus-realista a szöveg gondolkodásmódja és nyelve. Az éjszaka vége egy tizenkilencedik századi történet egy mesterről, aki egy csontkápolnát akar megépíteni. Én magam jártam ebben a csontkápolnában, s azt hiszem épp az volt rám nagy hatással, hogy míg egy csontváz önmagában lehet szörnyű vagy tragikus, negyvenezer (ennyi ember csontját használta fel a kápolnához) már nem, az már túl sok ahhoz. A szürrealitástinkább eszközként és nem stílusként akartam használni. Váratlan elemeket csempésztem be bizonyos helyekre, hogy az olvasást picit megbolondítsák. A reálisat és a szürreálisat akartam úgy összekeverni, hogy a történet maga ne sérüljön, ne mozduljon el egyik irányba se túlságosan.

Bár a történetek különbözőek de a vissza-visszatérő elemeken túl valahogy a hangulatuk, a világuk is közös. Milyen világot akartál ábrázolni?

Az érdekelt, hogy a hétköznapi élet kríziseit, hogyan lehet megragadható pillanatokká sűrűsiteni. Ezt ismerem. Az emberek hétköznapi viszonyait, a viszonyok közti fortyogást. Ez egy kicsit szorongásos, kicsit frusztrált, kicsit tétova világ, amelynek vannak azért jó pillanatai is. Olyan helyzeteket próbáltam meg rögzíteni, melyek a maguk hétköznapiságával együtt érdekfeszítőek tudnak lenni. Tematikusan vagy történet szintjén nem kapcsolódnak össze ezek a  novellák, de a legtöbb figurában van valami elveszettség. Mindannyian felnőni nem akaró srácok, akik nem tudnak vagy nem is akarnak kibeszélni semmit. Ez például egy fontos közös pont.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top