Egymás után végigkóstolni három desszertet – ez a nekem való feladat. Gasztroart a kezdeményezés neve: szentendrei képzőművészek és cukrászdák, éttermek közösen alkottak egy-egy édességet a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva fesztiválra. Az Édeni édességekben kétféle közül is lehet választani– némi tépelődés után énképemet a vicces, kreatív, kíváncsi üvegbe helyeztem. Ezt Vinkler Zsuzsi és Pelle Csilla alkotta.
A Lola cukrászdában Bihon Győző letisztult kockája vaníliahabot rejt magába, gyümölcsdarabokkal. A Pótkulcsban pedig Öcsike filozofikus tortája a Négyszárnyú madár elmélet húzza fel magasabb, filozofikus szintre a cukorbevitelt. Ezért szeretjük EfZámbót, hiszen nem is lenne önmaga, ha nem ilyet kreált volna. Szabó Róbert séf elmeséli a mulatságos háttérsztorit: a festő a lelkére kötötte, hogy semmiképpen ne legyen egészséges anyag a süteménybe, habár Róbert mégis belecsempészett némi olajos magvat. Valamely szakrális okból, a kocka oldalain csak négyesek vannak, a – meglepően finom – zöld folyam a Halálpiskótához vezet, mert minden a halálhoz vezet, amit ajánlatos észben tartani. (Egyetértek, ez a buddhista attitűd az életet, a jelent értékeli fel, az itt és most-ot, momentán az édességhabzsolást.)
A sétálóutcákon alig lehet mozdulni. Sok programra nem fértem be – ócska poén lenne, hogy a féktelen tortazabálás miatt, pedig van benne igazság, mert 130 kilósnak érzem magam. Meg kell keresni, ki kell szimatolni a jó kis titkos helyeket! – adom ki a jelszót társamnak. A fontos dolgokat. Az érdekes arcokat. Mint például a sétálóutca limlomjait kínáló standok között félszegen álldogáló környezetvédő sátrat, ahol a Jane Goodall Intézet tudatosabb életre vezető környezetvédelmi kiadványait kapni. Bolygónk megbetegedése – az olyan brutális nyarakkal, mint ami mögöttünk van, a természeti katasztrófákkal, az egyre érezhetőbb vízhiánnyal, a túlnépesedéssel, az ökológiai egyensúly felborulásával az erdők, fák szisztematikus irtásával – az emberiség számlájára írható. Alvó tudatállapotban vagyunk, a kényelmünk, dőzsölésünk mindennél fontosabb, és nem látjuk sem kollektíven sem perszonális szinten, hogy miért kéne változtatnunk. Azt hisszük megússzuk? Elkanyarodtam. Vagyis pont nem, ez is a naplóhoz tartozik, hiszen erről beszélgettem Aminával és Zsuzsával, miközben az emberek tülekedtek körülöttünk műanyag poharakat szorongatva.
Továbbügetve be akartam jelentkezni várossétára, de az, nagy bosszúságomra, elmaradt. Elszontyolodva tértem le a Péter Pál utcába, ahol viszont a Vajda Lajos Stúdió kertje rögtön felvidított: kitárták a mindig zárt kapukat, a bogrács alá gyújtottak, szétszórtak pár babzsákot, és várták a betérőket. Ezzel megvalósították a fesztivál ígéretét a nyitott, barátkozó portákkal.
Egy női hang valahol Piaf-ot énekel, de nem jutok a közelébe, valamiért sorba állnak, de nem tudom miért, nem is baj, irány a kis utcák csendes, intim világa. A Gőzhajó bezzeg hangos, Török Ádámnak nagyon jól áll Szentendre legeredetibb, leghangulatosabb kocsmája.
Utána átsietünk a Budapest Bárra a Hamvas Béla PMK-ba, ahol olyat zenél Farkas Róbert, hogy elakad a szó. Hegedűszólója közben lábujjhegyre emelkedik, valami erő húzza felfelé, ebben biztos vagyok, azt nézem, hogy mindjárt elszakad a talajtól és levitálni kezd a színpad felett. Persze mindenki csodálatos, Behumi káprázatos, Kollár-Klemencz szívszorító. A hétvégén már másodszor hallom tőle az Ezt is elviszem magammal-t, és nem, még mindig nem hakni. Séta haza, írás. Közben a maradék halált eszegetem.
Welbach Lola
A borítón ugyanez a fotó látható, Deim Balázs képe.
