A szentendrei MűvészetMalomban Csiszolatlan gyémántok címmel izgalmasan összetett és ingerlően friss kiállítás látható. Túlnyomórészt olyan kortárs művekből áll, amelyek a képzőművészet saját hagyományait, illetve a szépség fogalmát és élményét fogalmazzák újra. De a tökéletességre való törekvés kiiktatása láthatóan összefügg azzal is, hogy a korunkat sem érezzük tökéletesnek. Mindaz a bizonytalanság, relativizáltság és reflektáltság, ami a világélményükre jellemző, ott van ezeken az alkotásokon, akár tematikailag, akár a technikában. De ott van a befelé és felfelé tekintő keresés is, amely túlnéz a politikai, ideológiai vagy kulturális rendszereken.
Johan Tahon gipsztorzója és Folkert de Jong feltűnő, négykarú figurája egymást nézik a második teremben. A belga szobrász poétikus, hófehér emberalakokat készít általában, a holland művész jellemzően színes purhabbal és hungarocellel dolgozik. Előbbi az ember időtlen, kontextusból kiszakított önérzékelésére koncentrál, az utóbbi a harsányan különlegest, a hátborzongatót, az ismerősen ismeretlent keresi. Úgy áll egymással szemben a két szobor, mintha a kitartóan újjáépülő töredékesség és egy elszabadult műanyag akcióhős találkozna: mi az ember, és minek akarja látni magát?
A cseh Daniel Pitín Határvidék című festménye a képzőművészet egyik jól ismert műfaját, a csendéletet idézi fel. Csakhogy az általában békés enteriőrdíszítésre szánt műfaj itt fiktív, elhanyagolt, nyugtalanító formák egymás mellé rendezéséből áll. A csendéletek hétköznapi tárgyakat szoktak esztétikusan vagy ötletesen egymás mellé rendezni, hogy azok kilépjenek a megszokott jelentésükből és hatásukból. De akkor nekünk vajon ezek volnának a hétköznapi tárgyaink? Nem tudjuk eldönteni, hogy politikai vagy pszichológiai ez a disztópia, amely Pitín Határvidékén kibontakozik. Csendélet vagy lomok lerakata? Akkora tárgyakról van szó, amelyeket a csendéletet alkotó ember könnyedén átrendez, vagy valójában tájkép, és az építészeti léptékű furcsa alakzatok az egész életünket meghatározzák?
Tranker Kata Antropológiai gyűjteménye a 18-19. századot idézi, amikor az ember és a természet tudományos leírása ugyanannak a megismerési logikának a nyomvonalán indult el. Antropocentrikus gondolkodás, amely kiemeli az embert az ökoszisztéma többi élőlénye közül, de közben az embert magát is a tárgyiasító osztályozás és pl. az egyes rasszok között különbséget tevő hierarchikus látás részévé teszi. Tranker Kata finoman kidolgozott műve egyszerre kelt nosztalgiát az áttekinthető, magyarázó, rendezett világképek iránt, de emlékeztet arra is, hogy a néha érdemes ugyanolyan távolságtartással rátekintenünk a saját gondolkodásmódunkra, mintha magunk is csak egy múzeum kiállított csodabogarai volnánk.
Nicola Samori a 16-17. századi olasz festészethez nyúl vissza, hogy a sötétből előderengő, ismerős barokk alakokat a festmény textúrájába való belenyúlással és a figurális kifejezés absztraktba fordításával kösse a 21. századhoz. Újra elementárissá teszi a barokk kifejezőerejét, lenyűgözve állunk a jelenné sűrített évszázadok előtt. És mindezt a képen ejtett „sebek” teszik lehetővé – mintegy a saját sebeink beismerése.
Makai Mira Dalma feltűnő plasztikái, vagy inkább: térbeli festményei az ArtCapital idei vezérmotívumára, a kertre emlékeztetnek. De olyan kertekre, amelyek bár a világunk elemi részei, mégis elzártan, titokban léteznek a számunkra. Csak a modern képalkotó eljárásoknak köszönhető, hogy szemet gyönyörködtető, színes világként ismerhettük meg őket. Makai Mira Dalma organikus kerámiái a testünk belsejének vagy a tengermélynek a színes, formagazdag kavalkádját idézik fel. Egy olyan kertet, amit nem az ember művel, hanem csak úgy van, a saját létéért. Éppúgy, mint a színek és formák játéka ezekben az alkotásokban. A színezett máz nem mindenhol fedi le a kerámiákat, látható az eredeti, nyers anyag is, még jobban hangsúlyozva a kibomló színek és formák öntörvényű dinamikáját.
Hajas Katinka Hullám című installációja egy vékony vaslemezből áll, amelyhez a hozzárögzített deszkákon lehet odasétálni. A fa pallók mozognak a látogató lépteitől, és megrezgetik a vaslemezt. Sétálunk valami felé, amit a vaslemez nyugodt, sötét függőlegese jelképez, és a lépteink egyre hangosabb mennydörgést vagy hullámverést keltenek. Minél közelebb megyünk, annál hangosabb, és annál intenzívebben a részei vagyunk. A vaslemez hátsó oldalára irányított fény pedig vibrál, pásztáz, hullámzik a falon a mozgást követve, mintha az az ismeretlen szépség vagy nagyszerűség pulzálna előttünk, amihez közeledünk.
Csak pillanatokat emeltünk ki ebből a gazdag kiállításból, arra biztatva az olvasót, hogy a többit saját maga élje meg – sok-sok erős pillanatban lesz része.
A kiállítás 2018. szeptember 2-ig látogatható a szentendrei MűvészetMalomban.
Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta
Kiállított alkotók: Josef BOLF, Joseba ESKUBI, Martin GERBOC, HAJAS Katinka, HAJDÚ Kinga, Folkert de JONG, Svätopluk MIKYTA, Yengibarian MAMIKON, MAKAI Mira Dalma, Justin MORTIMER, NEMES Márton, Daniel PITÍN, Vitaly PUSHNITSKY, SIFLIS András, Nicola SAMORI, SZŰCS Attila, Johan TAHON, TRANKER Kata
