Az esős évszak, a hetek óta tartó pokoli szárazság után, a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva első estéjét választotta a visszatérésre. Ám ez nem rendítette meg a buliban edzett várost.
Már délután zene áramlik minden szegletből, bármelyik girbe-gurba utca macskakövét koptatod. A fesztivál kiváló programfüzete tervek kovácsolására késztetett, mind füstbe ment. Sodródtam, belehallgattam, odaültem, elsétáltam, visszasétáltam. (Vagyis kedvenc időtöltésemnek hódoltam.)
Kezdésnek egy gyors kör a belvárosba, a Művész étterem ablakában játszik a zenekar, az Afro Gardenben már dobolnak, a Fő téren túlról Edith Piaf dalát hozza a feltámadó szél.
Kollár Klemenc a Kívánságok terén gitározik, persze Erdős Virág szövegeit énekli, tele a tér. Erre még a Redőnyös néni is kikukucskál. (Nyáron leeresztett redőnyök mögött él, az őszt a félig felhúzott állapot jelzi, télen viszont kivilágítja-kidekorálja a portáját szentképekkel, arra jártamban mindig felnézek, hogy tudjam, hol tartunk az esztendőben.)
Elindulok a Barátságban a fákkal programra a Marghescu udvarba – Hamvas Béla és Peter Wohlleben nyomán költészet, ökológia és zene találkozása a címe, érdekesnek ígérkezik -, de már haragos a koraesti ég, itt a vihar, elkezd esni. Bemenekülök a Parti Medvébe, természetesen a legjobbkor a legjobb helyre: éppen kezdődik egy helyi fúvós kvintett koncertje. 17 év körüli srácok, nem tudok mást írni rájuk, csak azt, hogy magukkal ragadóan tüneményesek.
– Mi a bandátok neve? – kérdezem Okrutay Andrist, a zenekar vezetőjét.
– Nem baszakszol – válaszolja angyali pofával.
– Nem, semmiképpen, csak azért kérdem, mert bele akarlak írni titeket a cikkbe…
– Ez a nevünk: Nem Baszaxol. Érted, utalás a szaxikra. És mindenképpen írd bele, hogy nem vagyok részeg!
– Rendben. Köszönöm az interjút.
Aztán swinget, jazzt, tangót játszanak a gyerekkönyvesboltban, még alig nőttek ki a Janikovszky könyvekből, és már formációjuk van! A koncert közepén bejön és a zsúfolt közönség között előrefurakszik egy husky, megtekinti a srácokat, majd megfordul és elégedetten kikocog.
Most nem esik, friss a levegő, minden kocsma, kávézó, étterem tele. Megint dörög és villámlik. Irány a Barcsay udvar Afro- Garden programja, ahova ma estére beköltözött Afrika: Lóránt Attila híres fotókiállítása a falakon, afrikai falatokat lehet kóstolni, babzsákokon heverészni, kézműves termékeket vásárolni. Gyönyörű színes ruhákban angolai, togói, kameruni, kenyai feketék, évek óta Budapesten dolgozó vagy tanuló, a magyart kedves akcentussal beszélő emberek tartanak workshopot, zenélnek, táncolnak. Rengeteg az érdeklődő, tele az udvar, a fehérekből és a feketékből pazar tejeskávé alakul ki (szentendrei anyák és apák, orosz turisták, magyar turisták): mezítláb ugrálnak a tócsákban a párás melegben, ami, ebben a kontextusban egy esőköszöntő rítus, mi más. Ahogy a főszervező Sághi Bori mondja, hatalmas vigyorral körbenézve:
– Angolai gettózenére ugrálnak a szentendrei anyukák!
Az egymást követő zuhék nem röccentik meg a mulatságot, elégedetten nyugtázom, hogy a pénteki fesztiválnap legjobb bulijába csöppentem. És biztos vagyok benne, hogy most, ugyanebben a pillanatban, Szentendre-szerte még sokan gondolják ugyanezt a város más pontjain, más bulikban.
A szombat fő pontjainak az Ahány ház, annyi történet sétákat, az orgonazenés áhítat az evangélikus templomban, a remélhetőleg újranyitó Dorothea teraszán a beszélgetést és a Gőzhajó kocsmabeli Török Ádám koncertet néztem ki.
Szentendre a legjobb arcát mutatja ebben a három napban: nyitott, szabad, ünnepli az életet, a zenét, a sokszínű világot, és teret ad minden jóakaratúnak. A belső, rejtett kis udvarokban – amilyenben most is ülök és írok – a buja, zöld levelek vízcseppektől ragyognak. Megjött a monszun.
Welbach Lola
(A borítókép Deim Balázs fotójának felhasználásával készült.)
