Az idei szentendrei ArtCapital hívószava a kert. Nemcsak a képzőművészeti kiállítások és események témájában jelenik meg, hanem helyszínként is. Aki Szentendrét járja a nyáron, és nemcsak múzeumokba néz be, hanem az udvarukba is, meglepő mikrovilágokkal találkozhat. A kertekbe helyezett szobrok és installációk egészen máshogyan hatnak, mintha egy kiállítótérben találkoznánk velük. És maguk a kertek is varázslatos helyszínné válnak így: eddig ismeretlen jelentésmezőbe léphetünk a hétköznapi tereinken belül.
Talán a Kmetty Múzeum hangulatos belső udvarát érte a legfeltűnőbb változás, ugyanis vörös szilikonlények lepték el. Felkúsztak a fákra, szétfeszítették a kert kövét. Berszán Zsolt helyspecifikus installációi formailag belesimulnak a kert közegébe, mégis hatalmas kontrasztban vannak vele. A folyékony szilikonból csorgatott alakzatok élősdiként lógnak a fákon. Már a színük is nagyon műanyag, és hiába van kissé organikus jellege a szabálytalanságuknak, inkább egy sci-fi elszabadult, ember által nem irányítható plazmalényét vagy egy plasztikgyári balesetet juttatják az eszünkbe. A kert közepén egy nagyra nőtt húsevő növény áll, amely rendes húsevőhöz méltóan nagyon csalogató: a látogatók félve, kis ellenszenvvel, de aztán egyre nagyobb élvezettel tapogatják a rugalmas műanyag fácskát. Az egyik sarokban pedig fémből készült asztallap hever, boncolásra emlékeztető vágással, amelyen kibuggyannak a szilikonhurkák, mint a belső szervek vagy a föld mélyén forrongó láva.
A Csíkszereda és Kolozsvár között ingázva élő erdélyi képzőművésznek a szilikon a választott anyaga hosszú ideje. Ezek az alkotásai azonban erős változást jelentenek a munkáiban, hiszen a megszokott fekete szín helyett vörösek, és közvetlenül is kapcsolatba lépnek a velük kontrasztot alkotó környezetükkel.
A kertben, ebben a gondozott világdarabkában, az emberi civilizáció és a természet érintkezési pontján a mesterséges és a természetes anyagok és létformák különbségeit, hasonlóságait és egymásra hatását problematizálja ez az installáció, amely A bomlás virágai címet viseli. De miféle bomlás? A szilikon az egyik legstabilabb anyag, már ami az élő szervezetek rá gyakorolt hatását illeti – nem bomlik le egykönnyen. Sőt, a kert élőlényeihez, a fákhoz, madarakhoz, bogarakhoz, emberekhez képest már-már halhatatlannak tűnik. Akkor ez a szilikonburjánzás inkább a mi saját bomlásunknak lenne a virága? A környezet kizsákmányolásáé, a túltermelésé? Az igazi gond ezzel a bomlással az, hogy nem bomlik le, azaz a következményei még évszázadokig jelen lesznek a világban.
A természeten tett erőszak gyomorszorító volta és az emberi formaalkotás vonzó érdekessége vibráló feszültséget ad Berszán Zsolt installációjának. Idegenkedünk ezektől a lényektől, az elevenségük mégis ismerős. Természettudományos érdeklődéssel is figyelhetjük őket, sőt, a Teremtő elégedettségével is, amikor új lényeket hozott létre. Vagy veszélyes élősködőket látunk bennük? A „mi fáinkat” veszélyeztetik, valóban. Csakhogy emberi alkotások, és így valójában sokkal több közünk van hozzájuk, mint a fákhoz, amelyek egyre inkább megsínylik az emberi civilizáció igényeit.
A felboncolt asztal is sokféle asszociációt kelt. Megszoktuk, hogy a boncasztalok márvány- vagy fémlapja mindent elvisel, a rajta heverő test felboncolása után tisztára mosható. Ilyennek gondoljuk az emberi megismerést is, a szellemi munkát. De itt az asztal zavarba ejtően felnyílik, és láthatóvá válik az alatta lévő burjánzó anyag, a gondolkodás, tervezés „belsőségei”. Feszítő kérdések és bizsergetően idegen lények, akármerre nézünk a kertben. Mennyire ismerhetjük meg és uralhatjuk azt a világot, amelyet a természettel párhuzamosan hoztunk létre?
Berszán Zsolt: A bomlás virágai
Az installáció 2018. szeptember 2-ig látható a szentendrei Kmetty Múzeumban.
Berszán Zsolt honlapján más alkotásai is megtekinthetőek.
