Hosszan és hosszasan tudnék mesélni arról, hogy miként változik évről-évre a Balaton északi partján, a 71-es főúttól néhány méternyire, a falu közepén a flóra és a fauna. Új, korábban nem látott gyomok ütik fel a fejüket, s az állatvilág is meg-megváltozik. Nem csak az „apróságok” szintjén. Korábban volt már őz a kertben, idén viszont már többször – talán mondhatom: rendszeresen – tiszteletét tette egy róka is. [Azóta már volt jelentős vaddisznó konda, és közeli ismerősök lettek az aranysakálok is.]A nyestek már nem csak elosonó árnyak, hanem kíváncsi jószágok, akik egészen közel engedik magukhoz az embert. Ők tanulmányoznak minket. A madarak is változnak, a verebek egészen visszahúzódónak és disztingváltnak tűnnek az idei cinegékhez képest. Cinege „pajti” a házhoz csatlakozó féltető alatt vidáman csivitelve a lábamhoz röppen, félrefordított fejjel felnéz rám, majd két kacérnak tűnő rövid csippantás után berepül a konyhába. Kis idő múlva kireppen, leszáll, megnéz újra, s megy tovább a dolgára. természet természet
- Ha még nem láttad a Balatont alulnézetből
- Előre megírta hogyan fullad a Balatonba
- Nyolc mondat, amit csak a Balaton mellett hallhatsz
- Cápa a Balatonban?!
Az elmúlt évek nagy rivalizálása a feketerigók és a szajkók között zajlott, tavaly tavasszal még élénk veszekedés folyt a két faj között, s nyár közepére úgy tűnt, hogy a feketerigók győztek… legalábbis a szajkó eltűnt a környékről is… Csak most, egy év után bukkant fel újra egyetlen példány. Először örültünk neki, hiszen a közben előkerült erdei pintyekkel együtt még színesebb lett a madárvilág, de…
… az abszolút kedvencek – hosszú évek óta változatlanul – a rozsdafarkúak, akik évente kétszer, tavasszal és nyáron a tető alá, a gerendára fészkelnek, karnyújtásnyira az asztaltól, ahol enni szoktunk. Hihetetlenül kedves jószágok, megvan a koreográfiája annak, ahogy elterelik a figyelmünket, mielőtt – teli csőrrel – a fészekbe röppennének: a barackfára, onnan a drótra, onnan az előhagyott vasvilla nyelére, majd a ruhaszárítóra… aztán, amikor nem nézünk oda, akkor beröppennek a titkos fészekbe, ahol három-négy tátott csőr várja őket, s akinek éppen nem jutott hernyó vagy pók, az felháborodottan csivitel. Ahogy nőnek a kicsik, egyre nagyobb lesz a hangjuk, s a szülők is egyre több tücsköt-bogarat hordanak a fészekbe (mi persze mindig igyekszünk másfelé nézni…) Idén nyáron négy kicsi csücsült a fészekben, s a szülők is szorgosak voltak, mint azt megszokhattuk.
A katasztrófa július 13-án délután következett be!
A házból hangos és felháborodott kismadár-zajongás csalogatott elő minket. Akkor szoktak ilyen ribilliót csapni, amikor macska jár a ház körül, de egyrészt a környék legaktívabb macskájáról tudjuk, hogy tavasszal az örök vadászmezőkre távozott, másrészt a hely, ahol a fészek épült – tudomásunk szerint – a macskák számára megközelíthetetlen. Az ajtón kilépve kellett néhány másodperc, amíg felfogtuk, és értelmezni tudtuk a látványt: a rozsdafarkúak fészkén egy szajkó ült (a rozsdafarkúnak a teste nagyjából akkora, mint a szajkó feje). Hegyes csőrével a fészekben turkált, s annyira elmerült a tevékenységben, hogy először észre sem vett minket. Aztán ránk nézett, s csőrében egy még mozgó fiókával a közeli mandulafára reppent, s ott nekiállt falatozni az aprócska véres tetemből. Tapsra, kiabálásra nem reagált: tudta, hogy úgysem érjük el.
A felnőtt rozsdafarkúak kétségbeesett, gyászos pityegése szüntelenül szólt, mi pedig székre álltunk, hogy felmérjük a pusztítást. A fészek mellett, a gerendán egy döglött fióka feküdt. A fészekben két másik pihegett, nem úgy néztek ki, mint akikben (amikben?) túl sok élet maradt. Igazából az tűnt volna helyes megoldásnak, ha a két „maradékot” is földhöz csapjuk. De kinek van ilyesmihez gyomra? természet természet
Így végül hagytuk őket. És jól tettük. Másnap reggelre halk csivitelés szólt a fészekből, s a szülők – a korábbinál sokkal idegesebben, de nagy szorgalommal – hordták újra a férgeket, kukacokat, pókokat és rovarokat. Két kicsi rozsdafarkú életben maradt!
A következő nagy kaland a kirepülés lesz, hiszen azt olyankor hajtják végre, amikor még alig-alig tudnak röpülni… Már nem örülünk annak, hogy a szajkó visszatért. Bármennyire természetes is a fészekben lakók kisebb madarak legyilkolása, ez a madár mostantól mégis valahol a seregélyek mellett szerepel a szimpátialistán.
***
[Jelen írás 2015-ben jelent meg a Librariuson, de az állandóság és a változás jegyében most is aktuális.]
